A Manna Kulturális Egyesület, amelynek az elnöke vagy, független alkotókkal és társulatokkal dolgozik együtt. Az átlagember fejében ez a független jelző a szabadság illúzióját kelti. Ugyanakkor mostanában a független társulatokkal kapcsolatos hírek, ennek az ideálisnak vélt helyzeteknek ellentmondanak. Mit is jelent az, hogy független színház, független társulat?

Függetlennek mondjuk azt, aki nem kap állami támogatást saját jogon. A nem független színház állami támogatása évről évre biztosított, van egy színházépülete, valamint az állam vagy az adott hivatal nevezi ki a vezetőjét. A függetlenek mögött másfajta működési struktúra áll, amit egy szóval lehet összefoglalni: bizonytalanság. Vagy szerez pályázatok útján pénzt, vagy megpróbál úgy versenyképesen működni, hogy meg tudja szerezni azt a bevételt, amiből fenn tudja tartani a színházát és tud új előadásokat létrehozni. A függetleneknek versenyezni kell, és csak azok nyerhetnek, aki vagy megfelelően teljesítenek vagy éppen „benne vannak abban a kalapban”.

Akkor az államtól mégsem függetlenek.

Nem, hiszen az államtól is várják a támogatást. A pályázatoktól és azok elbírálásától vagy eredményétől függenek. Szerintem a kultúra nem működik állami támogatás nélkül. Egyes területek soha nem tudnak teljesen rentábilisak lenni. Mindenképpen fontos az állam szerepvállalása ezen a területen.

A plakátokon mint produkciós vezető olvasni a neved. Mit takar ez a titulus és milyen feladatokkal, felelősséggel jár?

Én vagyok az, akinek az egész folyamatot át kell látnia, az előadás megszületésétől addig, ameddig az utolsó előadáson legördül a függöny. Az ötlet, és onnantól a szerződési hátterek, a színészek egyeztetése, a játszóhellyel való tárgyalások, a próbafolyamat megszervezése, a díszletgyártás felügyelete, a marketing, és mindehhez az anyagiak biztosítása mind az én feladatom. Akinek mindig, mindenről tudnia kell, és emiatt egy kicsit mindenhez érteni is, az a produkciós vezető.

Ez a kőszínházakban melyik munkakörnek felel meg?

A kőszínházhoz hasonlítva én vagyok a színházigazgató, a művészeti vezető, az egyeztető titkár, a gazdasági igazgató, a közönségszervezés vezetője és a marketinges. De mivel mi egy konkrét projekt valósítunk meg, ezért jóval könnyebb átlátni sok mindent.

Egyszemélyes döntéseket hozol?

A Manna Egyesület 2008-ban jött létre, és van az alapítók között bábrendező, színésznő, súgó, PR marketinges, színházi rendező. Ők szakmai tanácsokkal, vagy a munkájukkal segítik egy-egy előadás létrejöttét, de az ügyvitel jelentős részét én magam viszem a mindennapokban, és így nagyon sok döntés rám hárul. Van egy jogászunk, mert ezen a területen nagyon gyakran változnak az előírások, törvények, követelmények, amiket folyamatosan figyelni kell, ahhoz, hogy az ember törvényesen, helyesen tudjon működni. Erre mindig nagy hangsúlyt fektetek.

Mi alapján választod ki a produkciókat?

Azt szoktam mondani úgy tekintek az előadásokra, mint a gyerekeimre. Amikor megérkezik valaki az ötlettel, akkor mondok rá igent és vágunk bele, ha annak a „gyereknek” látjuk a jövőjét. Ha tudom, hogy melyik színházban tudjuk játszani a produkciót, kik fogják nézni, hányszor tudjuk játszani. Fontos, hogy ha az alkotók rászánnak hat hetet, vagy akár fél évet az életükből, hogy létrehozzanak valamit, akkor az ne kidobott energia legyen, hanem ők is lássák, hogy egyértelműen van folytatás, biztosított, hogy az adott előadás rendszeres munkát – és bevételt – jelent majd számukra.

Hány „gyereket” nevelsz?

Most olyan 20 produkciója van a Mannának, amivel folyamatosan dolgunk van.

Kik a legfontosabb partnerek?

Nagyon fontos az együttműködés a kőszínházakkal. A játszóhellyel kapcsolatban azt a hasonlatot szoktam használni, hogy olyanok vagyunk kicsit, mint a kakukk: valaki másnak a fészkébe kell beletenni a tojást úgy, hogy ő azt higgye, hogy az a kikelt fióka is sajátja.

Mikor vagy elégedett?

Számomra nagy eredmény, hogy 2008 óta rengeteg színésszel és színházi alkotóval dolgozunk együtt. Nemrég 190 embert tudtam nevesíteni, aki az adott év alatt valamilyen formában szerződéses kapcsolatban dolgozott velünk. Nagyon nagy öröm, hogy a színészek feltétlen bizalommal vannak afelé a minőség felé, amit a Manna képvisel. Az ő elégedettségük alapozza meg az enyémet.

Milyen lenne az az állapot, amit magadnak kívánnál?

A függetleneknek az ideális állapot a kiszámíthatóság lenne. Ha lennének hároméves pályázati ciklusok, nem pedig egy esztendőre látnánk előre. Maradjon a pályázatiság, maradjon az, hogy versenyezni kell, maradjon az, hogy folyamatosan minőségi munkát kell felmutatni. De milyen jó lenne, ha nem egy év távlatában tudnánk gondolkodni. Ha bárki belegondol abba, hogy amíg elmegy mondjuk egy telefontársasághoz dolgozni, és aláír egy határozatlan idejű szerződést, az milyen érzés, és mennyire más egy színésznek, hogy minden év márciusában tudja meg az igazgatótól, hogy ő kell-e jövőre. Egy éves ciklusokban gondolkozik az egész rendszer, a szakma, és a pályázatok is így vannak felépítve. Ha ez egy picit ki tudna tolódni, az boldogsággal töltene el mindenkit. Ez a legnehezebb, hogy minden évben elölről kell kezdeni, és mindig várni kell, hogy vajon jövőre lesz-e támogatás.

Ezzel már elégedett lennél?

Akkor lennék igazán elégedett, ha azok a vállalkozások, azok a magánemberek, akik úgy gondolják, hogy számukra fontos a színház, mondjuk, felajánlanák a társasági adójukat, vagy az egy százalékukat. Ami egy nyertes – nyertes helyzet, mert valójában nekik ez nem kerül semmibe, az a kulturális szervezet pedig, aki megkapja, csak nyer. Az egyszeri néző is megteheti, hogy támogatja a kultúrát. Arra kérem őket, hogy rendelkezzenek az adójuk egy százalékáról! Emellett persze csodálatos lenne, ha azok a magánemberek vagy cégek, akik megtehetik, hogy finanszírozzák a kultúrát, a pillanat művészetét is olyan rangra emelnék, mint a képzőművészetet. Érthető, hogy egy festményt venni befektetés is, de élő élményt adni is lehet igazán értékes. Az én szememben.

H.G.

 fotó:Kállai-Tóth Anett