Kapitány a hídon: Cs. Nagy Endre a Madách Színház főügyelője

A színházba járó nézők nagyon keveset tudnak arról, hogy mit is csinál tulajdonképpen egy ügyelő.

Bízzunk benne, hogy így van, mert ez azt jelenti, hogy minden rendben van a színházban. Az ügyelő abszolút háttérmunkás. Az a dolga, hogy amit a rendező megálmodik, azt mindig ugyanazon a színvonalon lássa a néző. A legfontosabb természetesen a technikai feltételek biztosítása, és a művészekkel szemben is el kell várni a pontosságot.

Mi a legfontosabb munkaeszköze?

Ma már egy rádió. Fantasztikusan jó műszaki gárda van a Madách Színházban, de mivel rengeteg bonyolult színváltozás van ma egy előadásban, egymásra épülnek a folyamatok, így hiába tudják a végszót a kollégák, hiába tudják, hogy mit mikor kell csinálni, ezt irányítani és összehangolni az ügyelő feladata. Valójában az ügyelő legfontosabb munkaeszköze a bizalom. Ha a színész bemegy a színpadra, akkor tudja, hogy minden úgy és akkor fog történni, ahogy a próbafolyamat alatt megtanulták.

Ő a karmester a „zenekarban…”

Nagyon összpontosítani kell az előadás három órájára, nem lehet elbambulni. Egyrészt néznie kell a darabot, ugyanakkor mégsem nézheti a darabot, mert közben irányítja az előadást.

A sok instrukció és feladat fejben van?

Hála Istennek elmondhatjuk, hogy a mi színházunkban nagyon sok olyan produkció van, amit száz fölött játsszunk, és nyilván ez idő alatt meg is tanulom, de ragaszkodom ahhoz, és a kollégáimtól is elvárom, hogy példányból dolgozzanak.

Hogyan lett önből ügyelő? Végül is ez nem az a szakma, amely a továbbtanulási könyvekben szerepel, s kevés helyen oktatják.

Egy ilyenben én is részt vettem. A gyakorlati részét vállaltam el, mert nem beszélni szeretek a színházról, hanem csinálni. Ezt a szakmát csak a gyakorlatban lehet megtanulni. Eredetileg statisztának kerültem a Madáchba és ha nem volt dolgom a színpadon, sokat álltam a főügyelő, Artner Öcsi bácsi ügyelőpultja mellett – aki egyébként fantasztikus színházi ember, és a Madách Színház főügyelője volt - és figyeltem, ahogy dolgozik. Egyszer megkérdezte, „van kedved ezt csinálni?” Mondtam, hogy igen. Ettől kezdve elkezdett tanítani, hogy mikor van hívás, hogyan hívunk, mit, hogyan csinálunk. Aztán egy hónap múlva egy kolléga elment a Vígszínházba főügyelőnek, én pedig az ő helyére kerültem. Ha ez akkor nem így alakul, lehet, hogy valahol statisztálgatok, vagy már egészen más vidéken járok, mert nem voltak se színészi, se rendezői ambícióim. És lehet, hogy attól vagyok jó a munkában, hogy csak a saját szakmámra összpontosítok, és nem azzal foglalkozom, mit csinálnék mások helyében másképp. Én annak örülök, amit látok és szolgálom azt.

Mivel jár ez a pálya?

Nagyfokú alázattal. Ez a pálya egyfajta szolgálat. De hozzáteszem, az alázat nem az emberek felé szól, hanem a munka iránt. Ez ma Magyarországon nem divat. Az alázat meg a szolgálat szavak negatív értelmet kaptak manapság. Pedig az, ha valaki alázattal szolgál egy ügyet, fantasztikus dolog szerintem.

Milyen a jó ügyelő?

Olyan, mint az Andaxin. Meglátják, hogy ott van és megnyugszanak tőle. Akkor már mindenki csak azzal foglalkozik, ami a dolga: játszik, díszít, kellékezik, a saját feladatára összpontosíthat.

Mivel Ön végigdolgozza a próbafolyamatokat is és az előadásokat is, gondolom szem- és fültanúja volt olyan eseményeknek, amik ma már akár anekdotává váltak.

Bocsásson meg, ez az egy, amire soha nem voltam hajlandó: sztorizni a színházról. Legfeljebb egy valamit mondanék el, a magam rovására. A Macskák volt az első musical a Madáchban, amit játszottunk. Előtte a prózai daraboknál a fényjeleket végszóra adtuk. Például arra a végszóra, hogy „jó napot kívánok!” – 2-es jel, vagy „jaj de tetszik ez az alma” – 3-as jel. A Macskákban a fényváltás mindig zenei végszóra történik, amelyet az ügyelő mond be a világosítóknak. Az első 20 évben nem zenekarral, hanem zenei alapra játszottuk, vagyis a zene mindig ugyanolyan hosszú volt, másodpercre pontosan be voltak állítva a jelek. Én minden előadás elején megnyomtam a stoppert, amikor indult a zene, és mondtam boldogan a fényjeleket, a zenei végszóra. A 100. előadás körül „zene indul”, mondtam és nyomnám a stoppert, de a stopper nem volt a kezemben. Töprengtem, hogy most fölállok az ügyelői pulttól, elmegyek, és örökre abbahagyom a színházat. Elindult a zene és egyszer csak megszólaltam: ”3-as, 4-es, 5-ös jel”. Kiderült, hogy már rég kívülről tudom az egészet.

Ez a munka nagyon sok stresszel jár. Hogyan tud lazítani?

A színházi ember sokkal tovább van ébren, mint akinek civil munkája van. Nem tud egyből ágyba bújni, tesz-vesz, bekapcsolja a tévét, zenét hallgat vagy olvas. Én a stresszhelyzetekben élek igazán, amikor valami váratlan történik. Eddig valahogy mindig szerencsém volt. Ilyenkor nem töprenghet az ember sokáig. A feladat jön, meg kell oldani.

A lap alján megtalálod azokat az előadásokat, amiben az ügyelő úr dolgozik! Ha megnézed őket, akkor már tudni fogod, hogy a végén a taps, az neki is szól!

H.G.

Fotó: psdp.hu