„Nem minden az, aminek elsőre látszik.” – hangzik el a darab egyik kulcsmondata Billy Flynn, a csúcsragadozó sztárügyvéd szájából, de ha jellemezni szeretnénk az Alföldi Róbert által az Átriumban színre vitt „Chicago”-t, akkor talán még közelebb járnánk az igazsághoz, ha azt mondanánk, hogy itt semmi sem az, aminek látszik.

A színlapon következetesen „revü”-nek és nem musicalnek definiált előadás hozza ugyan a műfajtól elvárható színes, szemet kápráztató csillogást, de a fények minduntalan megtörnek az enyészet és a rozsda foltjain, és ha sokszorozódva még vakítóbbnak látszanak is; mintha repedezett foncsorú tükrök vernék azokat vissza. Takargatni lehet, de elfedni semmiképp azt a – nincs erre jobb szó – rothadást, melyben kívül és belül enyészik itt minden és mindenki. Mert itt semmi sem az, aminek látszik. A szex, nem egyéb, mint napi rutinnal besöpört szükséglet-kielégítés egyfelől és konvertibilis fizetőeszköz másfelől, az arcon végiggördülő könnycsepp csupán jól megkomponált dramaturgiai elem egy bírósági tárgyaláson, a szeretet üresen kongó szó, s egyáltalán: még a közöny sem érdek nélküli és talán még a gyűlölet sem őszinte.

Emberölés miatt raboskodó nők a főhősei a világhírű musicalnek, akik minden eszközt igyekeznek bevetni szabadlábra helyezésük, de legalábbis a bitó árnyékából való menekülésük érdekében. Ebbéli igyekezetükben éppen kapóra jönnek a gátlástalan és pénzéhes ügyvédnek, Billy Flynnek, és mindebben méltó társának, Mary Sunshine újságírónőnek(?), akik gyakorlatilag terméket kreálnak ezekből a helyzetüknél fogva is mindenre kapható lányokból, hogy aztán a bulvár mocskában megmerítve őket csúcsra járassák a lapok eladási számait.

Így lesznek gyilkosokból áldozatok, egy gigantikus szemfényvesztés eldobható eszközei csupán. Egészen abszurd, hogy a tisztesség és a szolidaritás morzsáit nem a kinti, hanem a rácson túli világban találjuk, miközben a média oltárán elégő életek lassan azokat is elemésztik, akik tűzre vetik őket. Mert nem lehet élni tartósan olyan világban, melyben ember embernek farkasa, s ott ahol egy közösséget a szolidaritás teljes hiánya jellemez, mert előbb vagy utóbb mindenki áldozattá válik.

Az álkarakterekkel áltények alapján álhíreket gyártó sajtóról persze nekünk a világnak ezen a szegletén fogalmunk sem lehet (vagy mégis?), de ez az egész világ valahogy mégis penetránsan ismerős. Talán azért, mert  Vári Bertalan koreográfiájában rendre magyar néptánc-utalásokat véltünk felfedezni? Igen, ezért is. Vagy talán azért, mert a darabbéli nyelvet nem ismerő (amúgy eredetileg is magyar) lány csángó (vagy roma?) szavai már nem találnak értő fülekre? Igen, ezért is. De sajnos nem csak ezért.

Csikágó-alsó rivaldafénye a székbe szegezi a nézőt.

- p -

hirdetés