„Nem minden az, aminek elsőre látszik.” –
hangzik el a darab egyik kulcsmondata Billy
Flynn, a csúcsragadozó sztárügyvéd szájából, de ha jellemezni szeretnénk az
Alföldi Róbert által az Átriumban színre vitt „Chicago”-t, akkor talán még közelebb
járnánk az igazsághoz, ha azt mondanánk, hogy itt semmi sem az, aminek látszik.
Parti Nóra – fotó © Lakatos Péter
A színlapon következetesen „revü”-nek és nem musicalnek definiált
előadás hozza ugyan a műfajtól elvárható színes,
szemet kápráztató csillogást, de a fények minduntalan megtörnek az enyészet és
a rozsda foltjain, és ha sokszorozódva még vakítóbbnak látszanak is; mintha
repedezett foncsorú tükrök vernék azokat vissza. Takargatni lehet, de elfedni
semmiképp azt a – nincs erre jobb szó – rothadást, melyben kívül és belül
enyészik itt minden és mindenki. Mert itt semmi sem az, aminek látszik. A szex,
nem egyéb, mint napi rutinnal besöpört szükséglet-kielégítés egyfelől és konvertibilis
fizetőeszköz másfelől, az arcon végiggördülő könnycsepp csupán jól megkomponált
dramaturgiai elem egy bírósági tárgyaláson, a szeretet üresen kongó szó, s
egyáltalán: még a közöny sem érdek nélküli és talán még a gyűlölet sem őszinte.
Emberölés miatt raboskodó nők a
főhősei a világhírű musicalnek, akik minden eszközt igyekeznek bevetni
szabadlábra helyezésük, de legalábbis a bitó árnyékából való menekülésük
érdekében. Ebbéli igyekezetükben éppen kapóra jönnek a gátlástalan és pénzéhes ügyvédnek,
Billy Flynnek, és mindebben méltó társának, Mary Sunshine újságírónőnek(?), akik gyakorlatilag terméket kreálnak ezekből
a helyzetüknél fogva is mindenre kapható lányokból, hogy aztán a bulvár
mocskában megmerítve őket csúcsra járassák a lapok eladási számait.
Bercsényi Péter (középen elől) – fotó © Szilvás Zoltán
Így lesznek gyilkosokból
áldozatok, egy gigantikus szemfényvesztés eldobható eszközei csupán. Egészen
abszurd, hogy a tisztesség és a szolidaritás morzsáit nem a kinti, hanem a
rácson túli világban találjuk, miközben a média oltárán elégő életek lassan
azokat is elemésztik, akik tűzre vetik őket. Mert nem lehet élni tartósan olyan
világban, melyben ember embernek farkasa, s ott ahol egy közösséget a
szolidaritás teljes hiánya jellemez, mert előbb vagy utóbb mindenki áldozattá válik.
A darabot váltott szereposztással tűzi műsorára az Átrium, mi a szombati bemutatón a kiégett és bölcs Morton Mama szerepében az empátiát és cinizmust remekül ötvöző Hernádi Juditot, Billy Flynn, a gátlástalan ügyvéd szerepében a "luciferi" Fekete Ernőt, Roxy Hart, a háziasszonykából címlapcelebbé avanzsáló "mucsai vamp" szerepében az egyszerre szánandó és ijesztő Sodró Elizát láttuk.
Sodró Eliza, Fekete Ernő – fotó © Szilvás Zoltán
Roxy börtön- és karrierbéli ellenlábasának, a testvérgyilkos Welmának a figurája Parti Nóra átütő alakításában abszolút főszereplővé nő. Hámori Ildikó hol kislányosan zavart, hol szerelmesen rajongó, hol pedig az időskori elbutulás jegyeit mutató konferansziéja egyszerűen lenyűgöző csakúgy, mint a csodálatos hangú Bercsényi Péter asszertív és dögös Mary Sunshine-ja vagy az épp szürkeségében megindító, a Roxy férjét megformáló Mihályfi Balázs Amos Hart szerepében.
Hámori Ildikó – fotó © Lakatos Péter
Az álkarakterekkel áltények
alapján álhíreket gyártó sajtóról persze nekünk a világnak ezen a szegletén
fogalmunk sem lehet (vagy mégis?), de ez az egész világ valahogy mégis
penetránsan ismerős. Talán azért, mert Vári Bertalan koreográfiájában rendre
magyar néptánc-utalásokat véltünk felfedezni? Igen, ezért is. Vagy talán azért,
mert a darabbéli nyelvet nem ismerő (amúgy eredetileg is magyar) lány csángó
(vagy roma?) szavai már nem találnak értő fülekre? Igen, ezért is.
De sajnos nem csak ezért.
Csikágó-alsó rivaldafénye a székbe szegezi a nézőt.
- p -
hirdetés