Az Orlai
Produkciós Iroda és a Füge április 13-án a Jurányi Inkubátorházban mutatja be
Parti Nagy Lajos Az
étkezés ártalmasságáról című
monológját Mészáros Máté előadásában. A 2011-ben megjelent hosszúpróza nem
véletlenül viselte az előadás alcímet:
a főhős, Fibinger, haknikörútja egyik állomásán, egy sokat látott, vidéki
művelődési ház színpadán termékbemutató előadást tart. Az étkezés ürügyén tragikomikus
nagymonológot ad elő életről, halálról, szerelemről, szenvedélyről. Az előadás
kapcsán a szerzővel L. Horváth Katalin beszélgetett.
Kinek az ötlete volt, hogy az OPI és a Füge színre vigye ezt az írását?
Az
előadás, pontosabban elő nem adás története hosszú évekre nyúlik vissza. Még
meg se jelent a könyv, már felmerült, hogy legyen belőle az, ami a helyzete
szerint elsősorban lehet: színház. Voltak lelkes felhorgadások és hosszadalmas
visszariadások, ez egy nagy és nehéz, nem is feltétlenül hálás szerep. Nem
könnyű megtalálni azt a színházat, teret, konstrukciót, mindenekelőtt azt a
színészt, aki nem csak érdekesnek találja, hanem el is játssza ezt a szánandó
szörnyeteget. Orlai Tibor már régóta be akarta mutatni, örülök, hogy ez most
sikerül.
2011-ben jelent meg a könyv.
Öregedett-e, veszített-e a frissességéből a szöveg? Változtatott-e
rajta, ha igen, mit?
Ezt,
hogy öregedett-e, ezt én nem tudom megítélni, rábíznám az olvasóra, illetve a
nézőre. Eleve monodrámának, egyszemélyes nagymonológnak, obez-áriának készült a
könyv, nem véletlen az „előadás” alcím. Az általam már évekkel korábban
megrövidített változat, vagyis a mostani előadás szövegkönyve nagyjából
kétharmada az eredeti műnek. Ebből Znamenák és Mészáros Máté még húztak, ami
nem lehetett könnyű, egy eleve és szándékosan szószátyár figura rossz poénokkal
teli, idegesítő magánbeszédét „tömöríteni”, – de erre jó okuk is, szükségük is volt. Bizonyos rövidítés vele jár, a próbafolyamat,
a szájraírás része. És ez, mondanom sem kell, a színházi este létrehozóinak a
kompetenciája.
2011-ben Sántha József tollából egy nem éppen hízelgő kritika jelent meg a könyvről. Sántha többek között azt írta: ,,Már sokszor
volt az a gyanúnk, hogy Parti Nagy többször megpróbálja eladni nyelvi
kecsességét, eredetiségének még meglévő báját az ócskapiacon. Lassan a
kétszersültből kényszersült lett. Még akar valamit, de már nem tudja, hogy mit.
Vagy ha tudja is, mindenképpen hiányzik a hogyan”. Mit kezd az efféle
kritikákkal? Feldühítik, bántják, elgondolkodtatják? Van, amit hasznosít
belőlük?
Passz.
Az efféle kritikákkal nehéz, de nem is lehet mit kezdeni. Hasznosítani persze
lehet, ahogy minden tapasztalatot.
Színházi körökben azt szokták mondani, hogy élő szerző nem jó szerző, mert
rengeteg baj van vele. Ön mennyire adott szabad kezet az alkotóknak? Volt-e
kikötése? Követte-e a próbákat, beleszólt-e azokba, illetve kikérték-e a
véleményét?
Sokféle
szerző van, ahogy sokféle „színházi kör”. Nagyon ingatag színházi kör az, amely
a szerzőtől félti az integritását. S nagyon ingatag szerző az, aki nem látja
be, hogy a színházi előadás egy másik művészet önálló alkotása, aminek a szerző
csak közreműködője, ha fontos is, egyik a sok közül. Az írott mű az enyém, a
színházi előadás nem. Illetve elsősorban nem az enyém, hanem az alkotóké.
Znamenákot is, Mészáros Mátét is sokra tartom, mivel a darabot ismerem – bár ők
már jobban –, arra vagyok kíváncsi, miként interpretálják az én korábbi
szövegemet, hova teszik a maguk hangsúlyait, mi érdekli őket elsősorban, stb. Természetesen
szabad kezet adtam, kikötésem nem volt, próbákat nem láttam, alighanem a
premieren fogom először megnézni a munkájukat, s ez jó így.
Mészáros Máté, illetve Znamenák István előhozhat olyasvalamit is a műből,
amiről maga sem gondolta
volna, hogy benne van.
Föltételezhetem,
jó okkal, hogy előhoznak olyasmit, amire nem gondoltam. De most zavarba jönnék,
ha megkérdezné, mire gondoltam, pláne mire nem.
Kiknek ajánlja az előadást és miért?
Nem
hinném, hogy lenne, akit ebben a kultúr- és testképkörben egyáltalán nem érint
a tárgy: az étkezés, a leghétköznapibb
szenvedély formái és deformációi, az önkiterjesztés-önpusztítás-önimádat-önámítás spirálja,
ha tetszik, az élet szörnyű és gyönyörű ártalmassága. Ilyen értelemben
mindenkinek ajánlom. Mindenkit érint, de hogy kit érint meg, azt nem tudhatom. Ez kiszámíthatatlan, az előadásoknak éppúgy
megvan a maguk sorsa, ahogy a könyveknek.
Íróként és felelősen gondolkodó értelmiségiként mit tekint a legfontosabb
feladatának a mai Magyarországon?
Írni,
hisz ez a dolgom, amilyen jól csak képes vagyok, és ameddig lehet. Írni, ha itt, hát itt, Übü király Magyarországán, addig is és azután is, ha majd nevezett
és lakájai eltűnnek a téboly zsíros lejtőin, remélhetőleg nem magával rántva a
hazámat. Erről persze, ha kérdeznek, beszélnem kell, íróként, civilként, magyar
és európai állampolgárként. Nem is
mondanám feladatnak, inkább zsigeri igény. Erkölcstelennek érzem a hallgatást,
noha illúzióim alig vannak már.
L. Horváth
Katalin
Az előadásra jegyeket a lap alján tudtok vásárolni!
hirdetés