Érdekes, hogy miközben Az étkezés ártalmasságáról-t rendezed, te magad színészként játszol egy monodrámát, Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című börtönmonológját, amelyet Örkény-beli kollégád, Polgár Csaba rendezett. Van összefüggés a kettő között? 

  Nincs,  a véletlen hozta úgy, hogy nagyjából egy időben kezdtem el foglalkozni velük. 

A monodráma-műfajban a rendezés vagy a játék érdekel jobban? 

  A monodráma végtelenül magányos műfaj. Nem úgy rendezi az ember, mint egy klasszikus értelemben vett színdarabot. Rendezőként alapvetően a szövegértelmezésben tudok segíteni, meg abban, hogy a színész hogyan találjon kapaszkodókat az egyes témák között - ez az, amit egy külső szem mindig jobban lát. Aki a monodrámát tanulja vagy mondja éppen, teljesen mással, inkább a szöveg nehézségeivel van elfoglalva. Nincs mese: azt a világot, ami arra a másfél-két órára felépül a színpadon, neki egymagának kell megteremtenie. Ennek a megteremtésében lehet - még egyszer hangsúlyozom - segíteni. Egy színdarab rendezésekor elég konkrét és pontos szituációkkal dolgozunk, vagy azzal, amit kiolvasunk belőlük. Itt mindig nagyobb jelentőséget kap az a személyiség, aki a monodrámát mondja, és az, hogy mennyire fekszik neki az adott szöveg. 

Pontosan amiatt, hogy mennyire meghatározó a színész egyéni karaktere, illetve az, hogy mennyire tudja működtetni az adott szöveget, egy monodráma elég nagy lutri, nem?   

  Ezt a szöveget korábban nekem akarták adni. Elolvastam és, bár nagyon tetszett, valahogy nem éreztem azt, hogy rohannék elmondani. Évekig hevert parlagon a fiókomban, illetve a gépemen. Mátéval nyáron dolgoztam először, amikor a Párterápiát próbáltuk; egyrészt rögtön feltűnt, hogy teljesen egy hullámhosszon vagyunk, jól tudunk együtt dolgozni, másrészt egyből eszembe jutott a szöveg. Na, ha valaki igazán jól meg tudná csinálni, akkor az ő lenne, gondoltam. Elküldtem neki. Körülbelül ugyanebben az időszakban, tőlem teljesen függetlenül megkapta ugyanezt a szöveget Orlai Tibor producertől. Azért ez egy elég jó jel, azt jelenti, hogy nem véletlenül kötött ki nála. Ahogy próbálunk, egyre inkább bizonyosságot is nyer. Igen, küzd vele, de aki azt mondja, hogy nem küzd, az hazudik. És ha a küzdelem jó, jó érzéssel tölt el, akkor a helyén van. Ez most a helyén van. 

  Azért kell hozzá egy meglehetősen nagyfokú bátorság, hiszen tulajdonképpen egymaga viszi vásárra a bőrét…  

Kicsit olyan, mintha ennek a darabnak nem is egy főszereplője lenne – Fibinger, aki sorra járja a vidéki művházakat a mesébe illő, szupergyors fogyást ígérő csodaszerével -, hanem kettő: a szónok élettársa, Ilike, aki Columbo feleségéhez hasonílt, mert bár folyamatosan szó van róla, mégsem látja senki, nincs jelen. Létezik ő egyáltalán? 

  Létezik, persze, különben nem is volna értelme. Mert hát ez az egész tulajdonképpen a szenvedésről szól, ami sok mindent magában foglal: evést, szerelmet, a saját magunk iránti olthatatlan szenvedélyünket, az önimádatunkat, a harcainkat. Azt érzem, hogy valamiképp örökké vesztesek vagyunk. Az ember mindig magával harcol, nem a rántott hússal, a kalóriákkal. De amikor győzünk, valójában veszítünk is egyben. A különbség csak annyi, hogy egyikünk eleinte úgy éli meg, hogy győzött, és később jön rá, másikunk pedig eleve a tudatában van a veszítésnek. Fibinger az utóbbiakhoz tartozik. 

Ez azt jelenti, hogy a saját szenvedélyünk gyűr minket újra és újra maga, önmagunk alá? 

  Egy háborúban sokféle fegyver és eszköz van, amivel az ember irtja saját magát és a körülötte élőket - a szenvedély egy ezek közül. Birkóznunk kell vele, ez biztos. Egyébként Parti Nagy szövege zseniálisan ábrázolja a szenvedélyt, az "akarok élni, de nem lehet és valójában nem is tudok" érzést. 

  Fibinger végül, előadásának csúcspontján összeomlik. Azért, mert nem bírja elviselni annak a súlyát, hogy veszített? 

  Igen. Az ő életének, egy ember életének összeomlását látjuk gyorsítva. 

  Parti Nagy szövegét elejétől a végéig átitatja a humor, nemcsak a nyelvezetében, de a helyzetkomikum miatt is. Ez azonban nem az a típusú humor, amin tiszta szívvel tudunk nevetni, még akkor sem, amikor a főhős lerészegedik. 

  Sok lesz benne ez a fajta – nevezzük így: nemes humor. Maga az alapanyag is rendkívül vicces, és az is, ahogy Máté megfogja és csinálja, ugyanakkor egészen szívszorító. A részegségnek nem is a humor miatt lesz jelentősége, inkább annak az őrült vágtának a része, amikor már mindent szabad. A gyeplő lovak közé hajítása ez, nem a részegség vidám vagy élveteg formája. Maga a lerészegedés szándéka is az előbbiből fakad. 

Mennyire kíséred figyelemmel a rendezéseidet? 

  Amennyire tudom, igen. Nem könnyű, mert gyakorló színész vagyok, tehát ha mennek az előadásaim, általában én is játszom, ráadásul most van egy beugrásom is. Múlt vasárnap éppen nem így volt, úgyhogy el is mentem megnézni az Egy, kettő, hármat az Átriumban. Ilyenkor mindig beszélünk róla, helyre teszünk néhány mozzanatot, hangsúlyt, amelyek esetlegesen eltolódtak az eltelt idő alatt. A Száll a kakukkot például legalább egy éve nem láttam... 

  Mióta rendezel is, észrevetted magadon, hogy bátrabban nyúlsz bizonyos témákhoz, mint korábban? Akár a darabválasztás tekintetében is változott az ízlésed, a kíváncsiságod?

  Biztosan, bár konkrétan nem tudnám megfogalmazni, micsoda. Nyilván nagyobb biztonsággal nyúl az ember egy adott színpadi ügyhöz. Az első rendezésem a Wojzeck volt, ehhez képest sok-sok év alatt eljutottam már a Fekete Péterig vagy A csókos asszonyig is, aztán hirtelen már Az ügynök halálát vagy a Tótékat csináltam. Van, hogy kifejezetten felkérnek egy-egy előadásra, mint például a Száll a kakukk esetében, amivel már évekkel korábban is voltak terveim. Kaposváron annak idején már megcsináltuk Lukács Andor rendezésében, én Billy Bebbitt-et játszottam benne. Nyári színházban próbálkoztam vele, de ott nem kellett, így amikor Orlai Tibor felajánlotta a lehetőséget, kapva kaptam az alkalmon. Persze az ember nem mindig rendezheti azt, amire évek óta vágyik, de azért olykor előfordul, hogy mégis elésodorja az élet. 

  Eddigi rendezéseid, ahogy utaltál is rá az előbb, egészen széles műfaji-tematikai skálán mozogtak. Kötsz néha kompromisszumot magaddal egy-egy megkeresés elvállalásakor? 

  Egyáltalán nem. Kompromisszumot nem kell kötni. Azt kell mondani, hogy nem akarom. Legfeljebb azt felelik rá, hogy rendben, akkor válasszunk valami mást. Úgy megrendezni valamit, hogy közben nem is érdekel, az hülyeség. Bele se kell vágni, csak kínlódás lesz belőle.