Érdekes, hogy
miközben Az étkezés ártalmasságáról-t
rendezed, te magad színészként játszol egy monodrámát, Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című
börtönmonológját, amelyet Örkény-beli kollégád, Polgár Csaba rendezett. Van
összefüggés a kettő között?
Nincs, a véletlen
hozta úgy, hogy nagyjából egy időben kezdtem el foglalkozni velük.
A monodráma-műfajban
a rendezés vagy a játék érdekel jobban?
A monodráma végtelenül magányos műfaj. Nem úgy rendezi az
ember, mint egy klasszikus értelemben vett színdarabot. Rendezőként alapvetően a
szövegértelmezésben tudok segíteni, meg abban, hogy a színész hogyan találjon
kapaszkodókat az egyes témák között - ez az, amit egy külső szem mindig jobban
lát. Aki a monodrámát tanulja vagy mondja éppen, teljesen mással, inkább a
szöveg nehézségeivel van elfoglalva. Nincs mese: azt a világot, ami arra a
másfél-két órára felépül a színpadon, neki egymagának kell megteremtenie. Ennek
a megteremtésében lehet - még egyszer hangsúlyozom - segíteni. Egy színdarab rendezésekor elég konkrét és pontos
szituációkkal dolgozunk, vagy azzal, amit kiolvasunk belőlük. Itt mindig
nagyobb jelentőséget kap az a személyiség, aki a monodrámát mondja, és az, hogy
mennyire fekszik neki az adott szöveg.
Pontosan amiatt, hogy
mennyire meghatározó a színész egyéni karaktere, illetve az, hogy mennyire
tudja működtetni az adott szöveget, egy monodráma elég nagy lutri, nem?
Ezt a szöveget korábban nekem akarták adni. Elolvastam és,
bár nagyon tetszett, valahogy nem éreztem azt, hogy rohannék elmondani. Évekig
hevert parlagon a fiókomban, illetve a gépemen. Mátéval nyáron dolgoztam
először, amikor a Párterápiát
próbáltuk; egyrészt rögtön feltűnt, hogy teljesen egy hullámhosszon vagyunk,
jól tudunk együtt dolgozni, másrészt egyből eszembe jutott a szöveg. Na, ha
valaki igazán jól meg tudná csinálni, akkor az ő lenne, gondoltam. Elküldtem
neki. Körülbelül ugyanebben az időszakban, tőlem teljesen függetlenül megkapta
ugyanezt a szöveget Orlai Tibor producertől. Azért ez egy elég jó jel, azt
jelenti, hogy nem véletlenül kötött ki nála. Ahogy próbálunk, egyre inkább
bizonyosságot is nyer. Igen, küzd vele, de aki azt mondja, hogy nem küzd, az
hazudik. És ha a küzdelem jó, jó érzéssel tölt el, akkor a helyén van. Ez most
a helyén van.
Azért kell hozzá egy meglehetősen
nagyfokú bátorság, hiszen tulajdonképpen egymaga viszi vásárra a bőrét…
Máté élvezettel próbál, és hallgat is rám - utóbbi miatt
nyilván növekszik a saját felelősségem. Ritkán vitatkozik velem, nagyon
egyformán gondolkodunk, nemcsak az aktuális darabról, de színészileg,
színházilag is. Szellemileg és így fizikailag is hatalmas igénybevétel egy
monodrámát próbálni, ezt az Eörsi-darab miatt is tudom, egészen másfajta a
koncentráció milyensége. Ráadásul Parti Nagy szövege különösen nehéz színészi
szempontból. Máshol vannak a ragok, az állítmányok, a hangsúlyok, tele van
kreált szavakkal, de valahogy ez a nyelvezet jól és könnyen megy az agyába.
Egyébként ez már nem az első Parti Nagy-szöveg, amivel dolgozom, és valahogy
annyira kézenfekvő számomra. Először még Kaposváron játszottam az általa átírt
Caragiale-féle Farsangban. Nagyon
nehéz és bonyolult volt a szöveg, de imádtam - talán pont emiatt is. Közben meg
mégis annyira egyértelműnek és világosnak tűnt az egész, hogy el sem lehetett
rontani. Aztán jött a Tartuffe, a Mesél a bécsi erdő… Legutóbb például
találkoztam is vele előadás után. De nem azért jött, hogy ellenőrizzen, ő nem
az a típus, egyszerűen szereti a színházat.
Kicsit olyan, mintha
ennek a darabnak nem is egy főszereplője lenne – Fibinger, aki sorra járja a
vidéki művházakat a mesébe illő, szupergyors fogyást ígérő csodaszerével -,
hanem kettő: a szónok élettársa, Ilike, aki Columbo feleségéhez hasonílt, mert
bár folyamatosan szó van róla, mégsem látja senki, nincs jelen. Létezik ő
egyáltalán?
Létezik, persze, különben nem is volna értelme. Mert hát ez
az egész tulajdonképpen a szenvedésről szól, ami sok mindent magában foglal:
evést, szerelmet, a saját magunk iránti olthatatlan szenvedélyünket, az
önimádatunkat, a harcainkat. Azt érzem, hogy valamiképp örökké vesztesek
vagyunk. Az ember mindig magával harcol, nem a rántott hússal, a kalóriákkal. De
amikor győzünk, valójában veszítünk is egyben. A különbség csak annyi, hogy
egyikünk eleinte úgy éli meg, hogy győzött, és később jön rá, másikunk pedig
eleve a tudatában van a veszítésnek. Fibinger az utóbbiakhoz tartozik.
Ez azt jelenti, hogy
a saját szenvedélyünk gyűr minket újra és újra maga, önmagunk alá?
Egy háborúban sokféle fegyver és eszköz van, amivel az ember
irtja saját magát és a körülötte élőket - a szenvedély egy ezek közül.
Birkóznunk kell vele, ez biztos. Egyébként Parti Nagy szövege zseniálisan
ábrázolja a szenvedélyt, az "akarok élni, de nem lehet és valójában nem is
tudok" érzést.
Fibinger végül,
előadásának csúcspontján összeomlik. Azért, mert nem bírja elviselni annak a
súlyát, hogy veszített?
Igen. Az ő életének, egy ember életének összeomlását látjuk
gyorsítva.
Parti Nagy szövegét
elejétől a végéig átitatja a humor, nemcsak a nyelvezetében, de a
helyzetkomikum miatt is. Ez azonban nem az a típusú humor, amin tiszta szívvel
tudunk nevetni, még akkor sem, amikor a főhős lerészegedik.
Sok lesz benne ez a fajta – nevezzük így: nemes humor. Maga
az alapanyag is rendkívül vicces, és az is, ahogy Máté megfogja és csinálja,
ugyanakkor egészen szívszorító. A részegségnek nem is a humor miatt lesz
jelentősége, inkább annak az őrült vágtának a része, amikor már mindent szabad.
A gyeplő lovak közé hajítása ez, nem a részegség vidám vagy élveteg formája.
Maga a lerészegedés szándéka is az előbbiből fakad.
Mennyire kíséred
figyelemmel a rendezéseidet?
Amennyire tudom, igen. Nem könnyű, mert gyakorló színész
vagyok, tehát ha mennek az előadásaim, általában én is játszom, ráadásul most
van egy beugrásom is. Múlt vasárnap éppen nem így volt, úgyhogy el is mentem
megnézni az Egy, kettő, hármat az
Átriumban. Ilyenkor mindig beszélünk róla, helyre teszünk néhány mozzanatot,
hangsúlyt, amelyek esetlegesen eltolódtak az eltelt idő alatt. A Száll a kakukkot például legalább egy
éve nem láttam...
Mióta rendezel is,
észrevetted magadon, hogy bátrabban nyúlsz bizonyos témákhoz, mint korábban?
Akár a darabválasztás tekintetében is változott az ízlésed, a kíváncsiságod?
Biztosan, bár konkrétan nem tudnám megfogalmazni, micsoda.
Nyilván nagyobb biztonsággal nyúl az ember egy adott színpadi ügyhöz. Az első
rendezésem a Wojzeck volt, ehhez
képest sok-sok év alatt eljutottam már a Fekete
Péterig vagy A csókos asszonyig
is, aztán hirtelen már Az ügynök halálát
vagy a Tótékat csináltam. Van, hogy
kifejezetten felkérnek egy-egy előadásra, mint például a Száll a kakukk esetében, amivel már évekkel korábban is voltak
terveim. Kaposváron annak idején már megcsináltuk Lukács Andor rendezésében, én
Billy Bebbitt-et játszottam benne. Nyári színházban próbálkoztam vele, de ott
nem kellett, így amikor Orlai Tibor felajánlotta a lehetőséget, kapva kaptam az
alkalmon. Persze az ember nem mindig rendezheti azt, amire évek óta vágyik, de
azért olykor előfordul, hogy mégis elésodorja az élet.
Eddigi rendezéseid,
ahogy utaltál is rá az előbb, egészen széles műfaji-tematikai skálán mozogtak.
Kötsz néha kompromisszumot magaddal egy-egy megkeresés elvállalásakor?
Egyáltalán nem. Kompromisszumot nem kell kötni. Azt kell
mondani, hogy nem akarom. Legfeljebb azt felelik rá, hogy rendben, akkor
válasszunk valami mást. Úgy megrendezni valamit, hogy közben nem is érdekel, az
hülyeség. Bele se kell vágni, csak kínlódás lesz belőle.