Az első részben elhangzó kortárs szövegeket mindig egy adott témára fűzik fel a szereplők. Az én megtisztelő feladatom – amiben egyébként lubickolok –, hogy az est hívószava mentén beszélgessek a három színésznővel, Annamáriával, Adriennel, Zsuzsával és egy meghívott vendéggel, akinek biztosan vannak inspiráló gondolatai, történetei a kiválasztott téma kapcsán. Például a megszállottságról Novák Péterrel, a nyersanyagról mint témáról Herendi Gáborral gondolkodtunk együtt. Az örökség kapcsán Udvaros Dorottya lesz a vendég – nagyon boldog vagyok, hogy elfogadta a meghívásunkat! Mindig együtt nézzük meg az első felvonást, a talkshowban ezért nyilván szóba kerülnek érintőlegesen a látottak élményei, de nem a játékot beszéljük ki, hanem ugyanazon hívószó kapcsán asszociálgatunk, szabad beszélgetés formájában tovább visszük a témát, amit én tartok kézben – vagy inkább „ívben”.

Eszembe jutnak a felmenőim – vajon mit hozunk magunkkal tudatosan vagy épp öntudatlanul? Bevillan a felelősség, a tehetség, és hogy mindaz, amit kaptunk, lehet áldás és teher egyben. Az örökség gyökereket, ugyanakkor kötelezvényt is jelent. A szó inkább lélektani szempontból kelt bennem asszociációkat, elsősorban nem az anyagi értelemben vett hagyatékra gondolok. Amikor eljátszottam magamban az estünk hívószavával, többek között arra jutottam, hogy Udvaros Dorottyánál is biztosan meghatározó az anyai örökség, hiszen egy színésznő lányaként nőtt fel. Láttam az önálló estjét, ami szintén inspirációt jelent a beszélgetéshez. Érdekel, vajon ő hogy látja, miben ad szabadságot vagy éppen korlátokat, és mennyiben állít határozottan egy kijelölt útra az, amit otthonról hozunk. Vajon sorskönyvi parancsokat teljesít-e az ember? Nemcsak a genetika okán, hanem azért is, mert továbbviszi a szülei, nagyszülei mintáit. Mit adhat az örökség és vajon mit nehezít, vagy épp mitől foszthat meg? Milyen traumákat hordozhatunk és milyen pluszokat? Az örökségünkből sok minden felsejlik az életünkben, a jelenünkben is.

Nem, de bízom benne, hogy a nézőkben felmerülő kérdések többségét fölteszem, őket is igyekszem képviselni. A kortárs szövegek önmagukban is nagyon erősek, hiszen sűrítmények egy-egy szerző életéből, fantáziájából, a lányok játéka is hihetetlenül inspiráló, utána a beszélgetésben még tovább boncolgatjuk a témát – ebben reményeim szerint ,,csak” nézőként is jó elmerülni. Sokféle impulzust tartalmazó, színes gomolygásnak érzem az esteket, nagyon fel szokták tölteni a lelkemet fénnyel, és ahogy a nézők szemében látom, az övéket is. Biztos vagyok benne, hogy mindenki visz magával egy elraktározható lenyomatot – nyilván azt, ami őt leginkább megszólítja, megrázza vagy épp megnevetteti.

Azt látom, hogy számukra ez az egyéni alkotás szabadságát jelenti. Ők választják ki a szövegeket, együtt állítják színpadra, megfogalmazzák magukat a szövegeken keresztül. Az írásokat nem felolvassák, hanem performanszszerű előadásba foglalják, van, amikor dalra fakadnak közben, hallhatunk zenei betéteket is. A kőszínházi léttel szemben, ahol az igazgató, a rendező választ darabot és oszt szerepet, itt a színészetükön túlmutatva tudnak megjelenni. Számomra külön érdekes a köztük működő kémia, ahogy a három nagyon különböző karakter egységesül az első negyvenöt percben. A talkshawban is megmutatkozik a személyiségük különbözősége, de ott kiléptetem őket a színészi szerepükből, hiszen akkor már beszélgetőtársak, és természetesen ők is kérdezhetnek a vendégtől. Minden eddigi esten azt tapasztaltam, hogy ez az újszerűség, amit ők kitaláltak, megálmodtak és megvalósítottak, eljut a nézők szívéig…  

L. Horváth Katalin  

hirdetés