Jaj, nagyon jólesik, hogy ezt mondja, de én csak botladozom ott a fiatalok között, akiket nagyon imádok, és rengeteget tanulok tőlük. Kapkodom a fejemet, hogy fölkapaszkodjak hozzájuk. Irdatlan mennyiségű szövegem van, mint Edit – egy mániákus, eszement nő – mindig én dobom be a témákat, sokszor nagyon hasonló dolgokat kell mondanom, és félek, nehogy véletlenül eszemet veszítsem és átugorjak valamit.  Szerintem ez a dicséret egy kicsit a koromnak szólt.

Így van. Egyszerűen el vagyok ragadtatva a partnereimtől, és éppen Andrásnak mondtam, hogy ne haragudjon, csak ötödik gyerekem lehet, mert négy már van, de ötödiknek befogadom. Hatalmas clown. De ugyanilyen zseniálisak a többiek is. Nem viszontudvarlásból mondom: Göttinger Pali varázslatos, színházszerető színész-rendező, rendező-színész, aki pontosan tudja, milyen mondatok kellenek egy ilyen nem egyszerű darabhoz. Mert ez a darab csak látszólag egyszerű. A Családi játszmák címből nagyjából mindenki ki tudja találni, hogy miről szólhat, az első pillanattól kezdve lehet sejteni, hogy ki kivel szűri össze a levet, mit csinál, válnak-e vagy nem. A száztíz oldalból nyolcvanöt-kilencven eléggé mulatságos, a labda, amit meglökünk gurul, gurul, és csak a legvégén derül ki, hogy a szakadék felé, amibe bele is zuhan. A mi feladatunk az, hogy a nézők élvezzék a gurulást, és Pali ezt remek humorral, nagyon jól vezeti.  A családban mindenkinek megvan a maga őrült mániája, az előadásban kivetítik a fejünk fölé, hogy ki-ki éppen milyen szabály szerint cselekszik. Az egyik attól nyugszik meg, hogy súrol, suvickol vagy gyógyszert kap be, a másiknak addig kell beszélnie, amíg nem röhögnek rajta, a harmadik akkor őszinte, ha leül és eszik, ha feláll, akkor hazudik. Edit, a mama, akit én játszom, semmilyen elektronikus izét nem tűr meg az asztalon, mert azokat ki nem állhatja, de ráfogja a férjére. Francis, a férj, tolókocsiban van, magatehetetlen, olyan, mint egy saláta, és Edit mindig arra hivatkozik, hogy ,,Francis ragaszkodik hozzá”, ,,Francis ezt nem szeretné”.

Hajjaj! A súgónk azt is bemondja, hogy ,,iszik”, ,,gyógyszert szed be”, ,,felugrik”, ,,leül”, ,,eszik” – meg kell tanulnunk ezeket a gesztusokat is. Nekem például nagyon sokszor kell gyógyszert bekapnom. A szövegkönyv szerint Edit egy Zolpadin nevű tablettát kapkod, aztán amikor az elfogy, felold egy gyógyszert, és azt issza. Ha nem tud éppen súrolni, takarítani, csetreszelni, akkor nyugtatókat kell szednie, hogy egyáltalán életben tartsa magát. Amikor mindent elvonnak tőle, számon kér és fölrobban, majd a falrengető kiborulás után, egyik pillanatról a másikra megtalálja a partvisát vagy a törlőrongyát, mintha mi sem történt volna, takarít tovább, és szelíden megkérdezi, ,,na, kié ez a cipő?”. Nagyszerű szerep, nagyon szeretem.

Amikor már csak egy hét lesz hátra, ki fog derülni, hogy juj de jó lenne még plusz két hét. Annál is inkább, mert az előadás végén egy igazi, fergeteges anarchia lesz a színpadon, cseréptöréssel, tányértöréssel, asztalborogatással. Edit azt mondja, hogy a szabályoknak – edd  meg a zöldséget, ne késs el, tiszteld az öregeket – megvan a maguk haszna, szabályok nélkül anarchia lenne, de a legvégén éppen ő kezdi el szétrombolni a tüchtigen tartott konyháját. És ebbe a rombolásba mindenki beszáll.

Úgy tűnhet, hogy ez felhőtlen öröm, de nem az, mert ha valaki felelőtlenül csinálja, akkor egy kipattanó tányérdarabtól a nézők is és mi is megsérülhetünk. Ez nem olyan önfeledt dobálózás, mint amikor a homokozóban szórjuk a homokot. Azzal nincs semmi gond, majd kimossuk a hajunkból. Amire most készülünk, veszélyes lehet, nagyon ki kell találni, hogy hogyan vigyázzunk egymásra. Már a rendelkező próbán azt mondtam, hogy tüchtig Editként valahova be kell építenem, hogy leszedek az asztalról minden olyan törékeny tárgyat, aminek a szilánkjaitól akár csak egy apró sérülést is szenvedhetünk. Nem lehetünk ön- vagy közveszélyesek. Ha nagy verekedés vagy rombolás van a színpadon, mindig azt kell a legeslegjobban bepróbálni. A nézők hatalmas tombolást látnak majd, de mi közben nagyon-nagyon fegyelmezettek leszünk.

Fiatalkoromban volt egy mustárfajta, amit kis műanyag tetős üvegpohárban lehetett kapni. Azt nagyon szerettem, kimostam és gyűjtöttem a poharakat. De nem azért, hogy majd igyak belőlük, hanem azért, hogy ha indulatos vagyok, legyen mit előkapnom. Színpadon, az írott műhöz hűen trágárkodhat az ember, de civilben nagyon nem szeretem, ha valakinek fekália csurog ki a száján, különösen ha egy nő száján. Nem is tudok igazából káromkodni, nem találom meg azokat a szavakat, amiket úgy egymásba tudnék fűzni, hogy kijöjjön belőlem az indulat. Ezt a mustárospoharak végezték el. Amikor indulatos voltam, elővettem ezeket a poharakat, és durr, egyet odavágtam, aztán durr, még egyet. Ha nagyon dühös voltam, akkor a harmadikat is. És mikor ment ki belőlem a düh? Amikor elröhögtem magam, hogy a fene enné meg, most söprögethetem az üvegdarabokat. Néha örömöt is okoz, ha az ember odavág valamit. Persze olyan helyen kell csinálni, hogy nagyon nagy kárt okozzon.

Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok a korombeli kollégák között, de egyre több bennem a szorongás. Úgy kezdtem a pályámat, mint egy tejbe esett légy, de tudtam, hogy valamilyen módon majd kijövök a szárnyacskámmal a tejből. Ki is jöttem. Most viszont rettegek, hogy úgy átnedvesedik a legyecske szárnya, hogy nem tud kijönni a tejből. Általában akkor múlik el a szorongásom, amikor bent vagyok a színpadon. Önálló estem, monodrámám nem volt soha, azt szeretem, ha vannak partnereim, de ahogy öregszem, egyre jobban félek attól, hogy a másikat ott hagyom a slamasztikában. Ha magamat leégetem az első hat percben, hát istenem, van még hatvan vagy száz perc, majd helyrehozom, háttal a nézőknek kacsintok, hogy jaj, mellényúltam, ne haragudjatok, de hogy valakit ott hagyjak, mert ugrok, rossz végszót adok neki vagy nem szerepelek jól, az borzalom.

Persze. Mindig arra törekszünk, hogy jók legyünk, de olyan nincs, hogy valaki mindig jó. Az kizárt. Arra törekszem, hogy a tehetségemet soha ne hagyjam otthon, az mindig ott legyen velem a színpadon, biztonságérzetet kapjak a szövegtudástól, a partnerektől, a rendezőtől, és ugyanezt adjam is, de egyre inkább vallom, hogy nem magunknak kell színházat csinálnunk, hanem a nézőknek. Az önmegvalósító színházakat nem nagyon szeretem. Azokat szeretem, akik pontosan tudják, hogy az ott ülő nézőkhöz kell beszélni, nekik kell felismerést, önismeretet, gondolatokat, érzelmeket, katarzist adni. Harmadévesen, amikor a Vígbe kerültem, még fogalmam sem volt semmiről, csak az ösztöneim dolgoztak, az eszem alig. Most már nagyon-nagyon nem szabad, hogy csak az ösztöneim dolgozzanak.

Hűséges típus vagyok, és egy ideje úgy érzem, hogy ha több nem is, egy tenyérnyi darabja vagyok a Vígszínháznak. Amikor elmentem volna, nem a színházamat akartam elhagyni, hanem a pályát. Az egész szakmát a hátam mögé dobtam volna, mert nagyon elegem lett a pofavágásokból, a sok hazugságból, mindenből. Néha azt éreztem, hogy felkészültebb vagyok, mint a környezetem. Amikor már értettem is a szakmámat, sokszor a kelleténél mélyebben is beleláttam. Gépszerűen ment, ment a munka, és ha a fogaskerékbe beakadt egy tehetség, nem vettek róla tudomást. Jöttek a fiatalok, láttam, hogy följön egy tehetség, mint a csillag az égen, és eldobják. Annyi rossz tapasztalat gyülemlett fel bennem, hogy egyszer csak eldöntöttem: nem vállalok közösséget azzal, ami körülöttem zajlik. Nem depresszió volt, hanem ésszel hozott elhatározás.

Megbeszéltem a férjemmel, akivel azóta is boldogan együtt élünk, hogy mivel remekül takarítok, jól főzök, elmegyek házvezetőnőnek, de még megnézek a Szkénében egy előadást, aminek jó hírét hallottam. Ez a Bolondok iskolája volt a Maladype-vel, Balázs Zoltán rendezte. És bizony a tizenkettedik percben azt éreztem, hogy oda kell rohannom és csinálnom kell. A fiziológia részem, az izmaim, az idegrendszerem hirtelen oda kívánkoztak. És mit ad Isten, most a Maladype Dada Cabaret-jában benne is vagyok, Vlagyimir Iljics Lenint játszom – boldogan. Ez egy vérátömlesztés nekem. A Családi játszmák is vérátömlesztés. Új energiát ad, fiatalít. Ilyenkor pezsegnek a molekulák. Nagyon-nagyon jó érzés. Csak szeressék a nézők! Ez a legfontosabb. 

L. Horváth Katalin  

hirdetés