Javában zajlanak Sam Holcroft Családi játszmák című vígjátékának próbái. Az Orlai
Produkciós Iroda előadását június 27-én a mutatják be a Belvárosi Színházban. A
történet egyszerű: összegyűlik a família egy családi ünnepre, megérkezik a szülői
házba a két fiútestvér, akik magukkal viszik a saját családjukat. Amint egy
asztalhoz ülnek, felszínre kerülnek a frusztrációk, a kényszerképzetek, a
rokonszenvek és az ellenszenvek. Az előadás azonban több ennél: közös komédia
és cinkos játék is a közönséggel. A szereplők viselkedésének szigorú szabályait
ugyanis a nézőtéren tudni lehet majd előre, így a nézők beavatottként
láthatják, miként lelepleződnek le a titkok és hazugságok. Az intellektuális komédia
mamaszerepét játszó Kútvölgyi Erzsébettel beszélgettünk.
A darab rendezője, Göttinger Pál
azt mondta: Kútvölgyi Erzsébettel ünnep minden együtt töltött perc.
Jaj, nagyon jólesik, hogy ezt mondja, de én csak
botladozom ott a fiatalok között, akiket nagyon imádok, és rengeteget tanulok tőlük.
Kapkodom a fejemet, hogy fölkapaszkodjak hozzájuk. Irdatlan mennyiségű szövegem
van, mint Edit – egy mániákus, eszement nő – mindig én dobom be a témákat,
sokszor nagyon hasonló dolgokat kell mondanom, és félek, nehogy véletlenül
eszemet veszítsem és átugorjak valamit.
Szerintem ez a dicséret egy kicsit a koromnak szólt.
Megkérdeztem a fiatalabbik fiadat
alakító Ötvös Andrást, nincs-e zavarban attól, hogy most először találkozik
színpadon veled, egy ,,nagyágyúval”. Azt
mondta: nem zavar, hanem mérhetetlen munkajátékkedv, oda-vissza kíváncsiság működik
a próbákon.
Így van. Egyszerűen el vagyok ragadtatva a
partnereimtől, és éppen Andrásnak mondtam, hogy ne haragudjon, csak ötödik
gyerekem lehet, mert négy már van, de ötödiknek befogadom. Hatalmas clown. De
ugyanilyen zseniálisak a többiek is. Nem viszontudvarlásból mondom: Göttinger
Pali varázslatos, színházszerető színész-rendező, rendező-színész, aki pontosan
tudja, milyen mondatok kellenek egy ilyen nem egyszerű darabhoz. Mert ez a
darab csak látszólag egyszerű. A Családi játszmák címből nagyjából mindenki ki
tudja találni, hogy miről szólhat, az első pillanattól kezdve lehet sejteni,
hogy ki kivel szűri össze a levet, mit csinál, válnak-e vagy nem. A száztíz
oldalból nyolcvanöt-kilencven eléggé mulatságos, a labda, amit meglökünk gurul,
gurul, és csak a legvégén derül ki, hogy a szakadék felé, amibe bele is zuhan.
A mi feladatunk az, hogy a nézők élvezzék a gurulást, és Pali ezt remek
humorral, nagyon jól vezeti.
A
családban mindenkinek megvan a maga őrült mániája, az előadásban kivetítik a
fejünk fölé, hogy ki-ki éppen milyen szabály szerint cselekszik. Az egyik attól
nyugszik meg, hogy súrol, suvickol vagy gyógyszert kap be, a másiknak addig
kell beszélnie, amíg nem röhögnek rajta, a harmadik akkor őszinte, ha leül és
eszik, ha feláll, akkor hazudik. Edit, a mama, akit én játszom, semmilyen
elektronikus izét nem tűr meg az asztalon, mert azokat ki nem állhatja, de
ráfogja a férjére. Francis, a férj, tolókocsiban van, magatehetetlen, olyan,
mint egy saláta, és Edit mindig arra hivatkozik, hogy ,,Francis ragaszkodik
hozzá”, ,,Francis ezt nem szeretné”.
Plusznehézség, hogy nem csak a
szöveget kell bevésni, hanem a mániákat is?
Hajjaj! A súgónk azt is bemondja, hogy ,,iszik”,
,,gyógyszert szed be”, ,,felugrik”, ,,leül”, ,,eszik” – meg kell tanulnunk
ezeket a gesztusokat is. Nekem például nagyon sokszor kell gyógyszert bekapnom.
A szövegkönyv szerint Edit egy Zolpadin nevű tablettát kapkod, aztán amikor az
elfogy, felold egy gyógyszert, és azt issza. Ha nem tud éppen súrolni,
takarítani, csetreszelni, akkor nyugtatókat kell szednie, hogy egyáltalán
életben tartsa magát. Amikor mindent elvonnak tőle, számon kér és fölrobban,
majd a falrengető kiborulás után, egyik pillanatról a másikra megtalálja a
partvisát vagy a törlőrongyát, mintha mi sem történt volna, takarít tovább, és
szelíden megkérdezi, ,,na, kié ez a cipő?”. Nagyszerű szerep, nagyon szeretem.
Mélyre kell ásnod ahhoz, hogy előbányászd
magadból Editet?
Mindenkinek megvannak a maga kis pipifaxai. Van, aki
ragaszkodik ahhoz, hogy jobb lábbal keljen ki az ágyból, és meg van bolondulva,
ha valaki kigurítja, és véletlenül bal lábbal sikerül. Viccnek tűnik, de
tényleg van olyan is, aki mániákusan igazgatja a törölközőket. Nekem például a
nyilvános WC-k nagy papírgurigáival gyűlik meg a bajom. Mindig van olyan előző
WC-használó, aki úgy rántja ki a papírt a tartójából, hogy utána nem marad ott
kilógó vég, amivel ki lehetne húzni. És akkor el kell kezdeni kaparászni, hogy
hol a túróban van a vége. Amikor ilyen helyzetbe kerülök, mindig azt kívánom,
hogy az, aki előttem használta a papírt, jöjjön most ide, és kapargassa ki
nekem a guriga kilógóját. Micsoda hülyeség ez, ugye? De tele van az életünk
ilyen apróságokkal, csak nem nagyon merjük bevallani, mert azt gondoljuk: az
már az autizmus, ha valaki ilyesmin felkapja a vizet. Szóval, nem kell nagyon
mélyre ásni, mert a saját életemben, a gyermekeim, a barátaim életében, a
szomszédaiméban, mindenhol látom a pipifaxokat. Nagyobbik nevelt lányom imádja
leszedni a morzsákat. Persze, azt le kell szedni, de nem minden szelet után,
mert úgyis jön a következő kenyérvágás, hanem mondjuk húsz perc múlva, az ebéd
végén. (Nevet.) A Családi játszmákban – színházi nagyítóval – mindenki
magára ismerhet, vagy ha ahhoz nincs bátorsága, akkor a szomszédjára.
Nem rövid a szokásos próbaidőszak
a Családi játszmákhoz? Eléggé komplikáltnak tűnik a feladat.
Amikor már csak egy hét lesz hátra, ki fog derülni,
hogy juj de jó lenne még plusz két hét. Annál is inkább, mert az előadás végén
egy igazi, fergeteges anarchia lesz a színpadon, cseréptöréssel,
tányértöréssel, asztalborogatással. Edit azt mondja, hogy a szabályoknak –
edd meg a zöldséget, ne késs el,
tiszteld az öregeket – megvan a maguk haszna, szabályok nélkül anarchia lenne,
de a legvégén éppen ő kezdi el szétrombolni a tüchtigen tartott konyháját. És
ebbe a rombolásba mindenki beszáll.
Úgy képzelem, jó érzés lehet
ekkorát tombolni a színpadon.
Úgy tűnhet, hogy ez felhőtlen öröm, de nem az, mert
ha valaki felelőtlenül csinálja, akkor egy kipattanó tányérdarabtól a nézők is
és mi is megsérülhetünk. Ez nem olyan önfeledt dobálózás, mint amikor a
homokozóban szórjuk a homokot. Azzal nincs semmi gond, majd kimossuk a
hajunkból. Amire most készülünk, veszélyes lehet, nagyon ki kell találni, hogy
hogyan vigyázzunk egymásra. Már a rendelkező próbán azt mondtam, hogy tüchtig
Editként valahova be kell építenem, hogy leszedek az asztalról minden olyan
törékeny tárgyat, aminek a szilánkjaitól akár csak egy apró sérülést is
szenvedhetünk. Nem lehetünk ön- vagy közveszélyesek. Ha nagy verekedés vagy
rombolás van a színpadon, mindig azt kell a legeslegjobban bepróbálni. A nézők
hatalmas tombolást látnak majd, de mi közben nagyon-nagyon fegyelmezettek
leszünk.
Civilként volt arra példa, hogy
önfeledt örömmel összezúztál valamit?
Fiatalkoromban volt egy mustárfajta, amit kis műanyag
tetős üvegpohárban lehetett kapni. Azt nagyon szerettem, kimostam és gyűjtöttem
a poharakat. De nem azért, hogy majd igyak belőlük, hanem azért, hogy ha
indulatos vagyok, legyen mit előkapnom. Színpadon, az írott műhöz hűen
trágárkodhat az ember, de civilben nagyon nem szeretem, ha valakinek fekália
csurog ki a száján, különösen ha egy nő száján. Nem is tudok igazából
káromkodni, nem találom meg azokat a szavakat, amiket úgy egymásba tudnék fűzni,
hogy kijöjjön belőlem az indulat. Ezt a mustárospoharak végezték el. Amikor
indulatos voltam, elővettem ezeket a poharakat, és durr, egyet odavágtam, aztán
durr, még egyet. Ha nagyon dühös voltam, akkor a harmadikat is. És mikor ment
ki belőlem a düh? Amikor elröhögtem magam, hogy a fene enné meg, most
söprögethetem az üvegdarabokat. Néha örömöt is okoz, ha az ember odavág
valamit. Persze olyan helyen kell csinálni, hogy nagyon nagy kárt okozzon.
Mennyi időbe telt a Családi
játszmák és a vígszínházi munkáid egyeztetése?
Eszenyi Enikő
mint igazgató szereti bebiztosítani magát, ami érthető, és amíg nem tudta
pontosan, mikor lesz rám szüksége, nem mondott igent Orlainak. Tibor nagyon
rendes volt, mert várt rám vagy két hónapot. Hálás vagyok neki, merem remélni,
hogy rászolgálok a türelmére, és nagyon jó előadás lesz ebből a pazar darabból.
Ennyi idő után, ennyi szereppel a
hátad mögött még mindig van benned szorongás?
Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok a korombeli
kollégák között, de egyre több bennem a szorongás. Úgy kezdtem a pályámat, mint
egy tejbe esett légy, de tudtam, hogy valamilyen módon majd kijövök a
szárnyacskámmal a tejből. Ki is jöttem. Most viszont rettegek, hogy úgy
átnedvesedik a legyecske szárnya, hogy nem tud kijönni a tejből. Általában
akkor múlik el a szorongásom, amikor bent vagyok a színpadon. Önálló estem,
monodrámám nem volt soha, azt szeretem, ha vannak partnereim, de ahogy öregszem,
egyre jobban félek attól, hogy a másikat ott hagyom a slamasztikában. Ha
magamat leégetem az első hat percben, hát istenem, van még hatvan vagy száz
perc, majd helyrehozom, háttal a nézőknek kacsintok, hogy jaj, mellényúltam, ne
haragudjatok, de hogy valakit ott hagyjak, mert ugrok, rossz végszót adok neki
vagy nem szerepelek jól, az borzalom.
Volt olyan egyáltalán, hogy nem
szerepeltél jól?
Persze. Mindig arra törekszünk, hogy jók legyünk, de
olyan nincs, hogy valaki mindig jó. Az kizárt. Arra törekszem, hogy a
tehetségemet soha ne hagyjam otthon, az mindig ott legyen velem a színpadon,
biztonságérzetet kapjak a szövegtudástól, a partnerektől, a rendezőtől, és
ugyanezt adjam is, de egyre inkább vallom, hogy nem magunknak kell színházat
csinálnunk, hanem a nézőknek. Az önmegvalósító színházakat nem nagyon szeretem.
Azokat szeretem, akik pontosan tudják, hogy az ott ülő nézőkhöz kell beszélni,
nekik kell felismerést, önismeretet, gondolatokat, érzelmeket, katarzist adni.
Harmadévesen, amikor a Vígbe kerültem, még fogalmam sem volt semmiről, csak az
ösztöneim dolgoztak, az eszem alig. Most már nagyon-nagyon nem szabad, hogy
csak az ösztöneim dolgozzanak.
1973 óta vagy a Vígszínház tagja.
Soha nem akartál elmenni onnan?
Hűséges típus vagyok, és egy ideje úgy érzem, hogy
ha több nem is, egy tenyérnyi darabja vagyok a Vígszínháznak. Amikor elmentem volna,
nem a színházamat akartam elhagyni, hanem a pályát. Az egész szakmát a hátam
mögé dobtam volna, mert nagyon elegem lett a pofavágásokból, a sok hazugságból,
mindenből. Néha azt éreztem, hogy felkészültebb vagyok, mint a környezetem.
Amikor már értettem is a szakmámat, sokszor a kelleténél mélyebben is
beleláttam. Gépszerűen ment, ment a munka, és ha a fogaskerékbe beakadt egy
tehetség, nem vettek róla tudomást. Jöttek a fiatalok, láttam, hogy följön egy
tehetség, mint a csillag az égen, és eldobják. Annyi rossz tapasztalat
gyülemlett fel bennem, hogy egyszer csak eldöntöttem: nem vállalok közösséget
azzal, ami körülöttem zajlik. Nem depresszió volt, hanem ésszel hozott
elhatározás.
De – szerencsénkre – nem
hagytad el a pályát. Mi fordított vissza?
Megbeszéltem a férjemmel, akivel azóta is boldogan együtt élünk, hogy mivel
remekül takarítok, jól főzök, elmegyek házvezetőnőnek, de még megnézek a
Szkénében egy előadást, aminek jó hírét hallottam. Ez a Bolondok iskolája volt
a Maladype-vel, Balázs Zoltán rendezte. És bizony a tizenkettedik percben azt
éreztem, hogy oda kell rohannom és csinálnom kell. A fiziológia részem, az
izmaim, az idegrendszerem hirtelen oda kívánkoztak. És mit ad Isten, most a
Maladype Dada Cabaret-jában benne is vagyok, Vlagyimir Iljics Lenint játszom –
boldogan. Ez egy vérátömlesztés nekem. A Családi játszmák is vérátömlesztés. Új
energiát ad, fiatalít. Ilyenkor pezsegnek a molekulák. Nagyon-nagyon jó érzés.
Csak szeressék a nézők! Ez a legfontosabb.
L.
Horváth Katalin
A Családi játszmák előadásra jegyeket a lap alján tudtok vásárolni!
hirdetés