Attól függ mit nevez az ember munkának. Ha azt csinálom amit szeretek, akkor az nem munka. A színházat szabad akaratomból csinálom. Ez az életem. Ha nincs megszabva a munkaidő, akkor az nekem jó. Én dönthetem el, hogy mettől-meddig tart. Úgy hívják kötetlen munkaidő. Így aztán rendszeresen előfordul, hogy reggel fél 7-kor kelek és éjszaka 4-kor fekszem le. Mivel imádom ezt csinálni, nekem ez a természetes. A munkám nagyon komplex, de minden munkafázisát élvezem. Rendszerben gondolkodom. Fontos, hogy kik a munkatársaim és az is, hogy azt a feladatot kapják, amiben a legjobbak. Van aki bepánikol ha valami probléma van, én nem. Nálam pont fordítva történik. Nyugodt leszek, rögtön átlátom a helyzetet és pontosan tudom, hogyan kell megoldani, mit kell csinálni. Minden munkának állok elébe. Ha kell, ugyan úgy megemelem a díszletet, mint egy férfi, átírok egy szövegkönyvet, vagy éppen tárgyalok. Mindent szeretek ami színház! 

Maradjunk továbbra is a számoknál. A színház 140 embert foglalkoztat. 

Ez nagy felelősség, hiszen ez 140 család megélhetését jelenti. Ha velem valami történik, akkor csaknem 1000 ember eshet pánikba, hogy mi lesz vele. Tehát ha tervezek, nem csak a nézőkre, nem csak a színházra kell gondolnom, hanem a mögötte lévő 140 családra is. 

Az indulásnál gondolta, hogy ilyen messzire jutnak? 

Amikor indultunk, csak azt tudtam, hogy jó színházat szeretnék csinálni. Eredetileg  népművelés-könyvtár szakot végeztem, ebből adódik a vonzalmam a könyvekhez, az irodalomhoz, a népműveléshez, a szervezéshez. Minden művészettel kapcsolatos dolgot szeretek. Mielőtt a színházzal kezdtem foglalkozni, voltam kultúrház igazgató, könyvtár vezető, dolgoztam a felnőtt oktatásban, menedzsereket képeztem az eladástechnikától kezdve a kifogáskezelésig. Volt Szentendrén egy fogadóm, ott is voltak a kertben önálló előadóestek. Minden munkámba beleszőttem a népművelést és a művészetet. 

Hogy fogalmazódott meg a színházcsinálás gondolata? 

Amikor a volt főiskolás társaim mind kultúrház igazgatók lettek, el kezdték kérdezni, hogy tudnék e segíteni abban, hogy egy-egy művész az önálló estjével fellépjen náluk. Egy darabig segítettem, majd azt gondoltam: ha nekik barátságból szervezek, és ezt ráadásul élvezem is, akkor miért ne lehetnék ezeknek a művészeknek a managere?  Ekkor hoztam létre a rendezvényszervező irodámat. Elkezdtem magam szervezni a különböző önálló esteket. Olyan művészekkel dolgoztam, mint Hernádi Judit, Koncz Gábor, Gálffi László, Eszenyi Enikő, Bárdi György, Haumann Péter, Hegedűs D. Géza, Egri Márta, Dunai Tamás, Lukács Sándor, Esztergályos Cecília. A saját autómmal vittem őket vidékre, így megismertem a különböző kultúrházakat is. 

Hogy lett az önálló estekből színházi előadás? 

Az egyik vidéki városban éppen operettet játszottak profi színészekből összeállt társulat és én belenéztem. Azt láttam, hogy csak hat színész játssza a sokszereplős darabot, nem volt se zenekar, se tánckar, a díszlet pedig csak egy ülőgarnitúra volt, ami az első felvonásban bal, a másodikban jobb oldalon volt. Ez fémjelezte a két különböző helyszínt. Én szégyelltem magam helyettük, pedig semmi közöm nem volt hozzá. Így kezdődött. Megvolt a gondolat, az elhatározás, már csak szervezés kérdése volt és rövid időn belül  meglett az első bemutatónk a Lili bárónő. Természetesen gyönyörű nagy díszlettel, tánckarral, zenekarral és nagyon jó szereposztással. Aztán sorban jöttek az operettek, a Mágnás Miska, A Csárdáskirálynő, később pedig vígjátékok, színművek, drámák is. Ahová egyszer eljutottunk, oda mindig visszahívtak. Szerették, hogy megbízhatóak vagyunk és megbecsülték a munkánkat. 

Ez a megbecsülés egyértelmű volt? 

A  „szakma”  először anélkül, hogy megnézte volna az előadásainkat, lehaknizott minket, mert mi mindig mentünk, jártuk az országot és nem volt saját kőszínházunk. Ez sokáig nagyon bántott, fájt az igazságtalanság, aztán megrántottam a vállam, mondjanak amit akarnak. A nézőszám, a siker, a vidéki és a peremkerületek közönsége minket igazolt. 

De most már van egy nagyon szép saját színházuk is. 

Mindig, minden pénzt visszaforgattam a színházba, ezért aztán az évek alatt lett egy 1000 m2-es díszletraktárunk, telis-tele a díszletekkel, 2 saját teherautónk, műszakos autónk, jelmezraktárunk, kellékraktárunk. Semmit nem dobunk ki soha, mindent felhasználunk, újrahasznosítunk. Mindig így gondolkodtam, és így épült a színház. Többször kerestünk saját épületet. Amikor kiírták a pályázatot erre a helyre, nagyon megsajdult a szívem az épület után. Hiába voltak katasztrofális állapotok ( még a villanyt sem tudta 2 hónapig visszakapcsolni az Elmü) mégis belevágtunk. A romos belsőt a rossz állapot miatt tégláig kellett visszabontani, a kazánt, a csatornát, a villanyvezetéket cserélni kellett, mindent át kellett alakítani, a szociális helyiségeket, öltözőket, irodákat, nézőteret, színpadot, műszaki helyiségeket felújítani. Most faragott oszlopok, tükrök, bársonnyal és selyemtapétával borított fal fogadja a nézőt. Sokan irigyelnek, hogy milyen jó nekünk, hisz kaptunk egy színházat. Nem tudják, hogy mi újítottuk fel saját pénzből, hogy bérleti díjat és nagyon magas közös költséget fizetünk. Mégis jól érezzük magunkat, Józsefváros befogadott, a környéken szeretnek bennünket, az Önkormányzattal jó az együttműködésünk. Végül itt találtunk otthonra! 

Honnan a névválasztás?  

Nagyon szeretem a régi magyar filmeket. Turay Ida nevével felvállaltam azt, hogy egy igényes, de szórakoztató színházat szeretnék csinálni. Népszínház volt a cél. Vígjátéktól Shakespeare-ig mindent játszunk. Mint egy jó vidéki színház! Mert mindegy, hogy nevet vagy sír a néző, de mindenképpen gondolatokat, érzelmeket kell kiváltanunk. 

A repertoáron lévő előadásokban sokszor vannak nők a középpontban, és sok rendezést is nő jegyez. Gondolok itt az Égben maradt repülő, a Hello, Dolly! és az Ikrek előnyben! előadásokra. 

Nagyon szeretek nőkkel dolgozni. Teherbíróbbak, jól átlátnak dolgokat, nagy bennük a kitartás és a küzdőszellem. Ugyanakkor mégis mindig háttérbe vannak helyezve az élet szinte minden területén a férfiakkal szemben. Talán ezért is vagyok érzékenyebb erre a témára és ezért veszem magam körül önálló, erős, és hasonlóképpen gondolkodó nőkkel, legyen az író, színész vagy rendező. Jövőre lesz egy olyan új produkciónk, melyben három ilyen kemény, ugyanakkor nőies nő lesz a főszereplő: Szulák Andrea, Détár Enikő, Keresztes Ildikó, az író Topolcsányi Laura, akinek a tolla meglehetősen ki van hegyezve erre a témára, de a rendezőt még keresem. Az biztos, hogy nem lesz könnyű dolga!   

Mit tart a jövő szempontjából a legfontosabb feladatnak? 

Szeretném megtalálni az utódomat, aki ugyanígy átlátja és ugyanilyen szenvedéllyel és alázattal csinálná a színházat, mint én. Szeretném, hogy ez a színház akkor is jól működjön, menjen tovább, ha én már nem leszek! Azt gondolom, hogy amit mi csinálunk az nagyon jó és sok embernek simogatja a lelkét, a szívét, hisz mi mindig csak a közönségért vagyunk, őket szolgáljuk! 

Mikor érzi azt, hogy megéri ezt csinálni? 

Ameddig úgy fekszem le este, hogy holnap rengeteg feladatom lesz, addig jó. Addig hajt a tenniakarás, az alkotás vágya, a jobbító szándék. De elmesélek egy egész hétköznapi, apró történetet. Amikor több mint 5 évig Sopronban voltam színházigazgató csináltam ott egy ifjúsági klubot iskolásoknak 10-18 évesig. Év elején kértem, hogy mindenki hozza el az ellenőrzőjét és ceruzával mindenkinek beírtam a különböző tantárgyakhoz hogy milyen eredményt várok el tőle az iskolában ahhoz, hogy továbbra is hozzánk járhasson. Minden hónapban ellenőriztem a jegyeket, megbeszéltük min és hogyan lehet javítani. Persze mindezt azért tehettem meg, mert ezek a gyerekek szerettek a színházba járni ebbe a klubba. Minden héten voltak foglalkozások. Tanulhattak szép beszédet, tánc és zenés ének órák voltak, beszélgettünk a magyar történelemről, a magyarságtudatunkról, színpadi mozgást, szinkronszínészetet, viselkedéskultúrát, illemet tanultak. Megtanítottam nekik az érzelmek kifejezését, az őszinteséget. A szülői, a testvéri szeretetről, barátságról beszélgettünk. Minden olyanról, ami ma már nem „divat”, vagy amivel sajnos az iskolában nem foglalkoznak. Persze ehhez segítségemre voltak ( nem pénzért, csak segíteni akarásból!!! ) a színészeim: Hüvösvölgyi Ildikó, Bencze Ilona, Benkő Péter, Borbély Kriszta, Boros Zoltán, Huszti Péter, Piros Ildikó, Mikó István..... És ezek a gyerekek szorgalmasabbak lettek, mint előtte, megváltoztak, többek lettek. Volt olyan gyerek, aki drogozott, dohányzott. Leültem vele beszélgetni, és tovább járt a foglakozásokra. Amikor eljöttünk a városból, az apukája oda jött megköszönni, hogy visszakapta azt a fiút, akit már azt hitték elveszítenek. Leszokott minden káros szenvedélyről, szakmát tanult iskola után,  nem jár már rossz társaságba. Az Édesanyját át meri ölelni, kimutatja az érzelmeit. Akkor azt mondtam, ha csak ennek az egy gyereknek tudtam valami pluszt adni az életbe, már akkor is érdemes volt! 

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni az életfilozófiáját, mi lenne az? 

Amit akkor a soproni fiataljaimnak is tanítottam :  REFERT SI BONUS AN VELIS VIDERI !  Ami annyit jelent: Az a fontos, hogy jó légy, nem az, hogy jónak tartsanak! Mindenkinek vannak hibái, biztos, hogy én is csinálok, de úgy próbálok élni, hogy tiszta lelkiismerettel tudjak aludni esténként. 

hirdetés