Június 21-étől Jez Butterworth
Mojo című fergeteges humorú, fekete komédiájában láthatja a közönség a
Jászai Mari-díjas Csőre Gábort a Belvárosi színházban az Orlai Produkció
előadásában. Az angol alvilágban játszódó történet kapcsán megingó
betyárbecsületről, az összefogás erejéről és az összetolt asztalok melletti
próbák csodájáról is beszélgettünk.
A Mojo az ötvenes évek végén, egy londoni éjszakai klubban játszódik.
A benne szereplő kisstílű gengszterek engem a Guy Ritchie-filmekből ismert
figurákra emlékeztetnek, csak éppen szövetnadrágos kiadásban. Milyen más alkotásokra
hasonlít szerinted az előadás világa?
A Mojo tényleg úgy épül fel, mint a Guy Ritchie-filmek, és emlékeztet
kicsit a Kutyaszorítóbanra is. Adott itt is egy probléma – nem is olyan
kicsi ráadásul –, amit elég ostobán próbálnak megoldani a szereplők. Ha mégis kieszelnek
valamit, az sem úgy sül el, ahogy szeretnék. Legfőképpen azért, mert nagy rájuk
a ruha, meghaladja a képességeiket a feladat. Ebben a jól megírt bizarr humorú,
fekete komédiában az ő csetlés-botlásukat követhetjük, egészen a drámai
végkifejletig.
Az általad megformált Mikey meglehetősen
szikár, arrogáns alaknak látszik. Örök második a ranglétrán, aki úgy érzi, talán
most jött el végre az ő ideje. Milyen utakat találtál ehhez a nem túl
rokonszenves figurához?
Végtelenül kemény pasasnak néz ki valóban, és első pillantásra tényleg
az tűnhet fel, hogy megállás nélkül parancsokat osztogat. Csakhogy látni kell
azt is, hogy a többiek egyáltalán nem fogadják el az utasításait. Levegőnek
nézik Mikey-t. Jól látod, ő az állandó ezüstérmes a csapatban. Az addigi
bajnokot, a színdarab helyszínéül szolgáló bár korábbi tulajdonosát viszont valakik
kinyírták a történet szerint, és ez a helyzet lehetőséget kínál számára, de
rengeteg problémát is a nyakába zúdít egyszersmind. Szerintem megpróbál ő úrrá
lenni a káoszon, csak túl nagy falat ez neki. Hozzátartozik persze az is, hogy
akikre épít: teszetosza pancserok. Hogy sikerül-e végül felülnie a trónra, azt
nem árulhatom el.
Érdekes, hogy trónt említesz,
a szerző ugyanis egy nyilatkozatában úgy fogalmazott, ő elsősorban
királydrámaként képzeli el a Mojót.
A cselekmény szálai valóban az utódlás körül bonyolódnak, közben pedig egy
közösség erjedését, felbomlását is végigkövethetjük.
Igen, és azért történik ez elsősorban így, mert a szereplők meg sem
próbálnak összefogni. Az előadás rendezője, Göttinger Pál már a próbafolyamat legelején
felhívta rá a figyelmünket, hogy a Mojo egy olyan alaphelyzetet
modellez, amelyből sokkal nagyobb valószínűséggel lehetne győztesen kijönni, ha
szövetséget kötnének egymással. Persze a közös cél – hogy túléljék ezt a
kalamajkát – látszólag egybekovácsolja őket, abban a pillanatban viszont,
amikor valamelyikük elhagyja a színt, a többiek egyből fúrni kezdik. Ha visszatér:
mosolyognak rá megint, mintha még mindig bíznának benne. És ennek a látszólag
összetartó közösségnek éppen a másik háta mögött zajló trükközések,
frakciózások okozzák a vesztét. Ugye ismerős. Előfordulhat hasonló mindenféle
munkahelyen és baráti társaságban. És persze a színház világában is.
Fotó: Pénzes Kristóf
Érdekes ív húzható a Mojo és az általad évek óta nagy sikerrel
játszott, líraian kibomló Toldi között. Utóbbiban számos alak bőrébe
bújsz, előbbiről pedig Göttinger Pál azt mondta, a pattogó, egymás szavába vágó
párbeszédek miatt szinte olyan, mintha öten játszanátok el egyetlen szerepet. Mi
volt a legérdekesebb számodra ebben a próbafolyamatban?
Húzós hónapon vagyunk túl, az biztos. Számomra, aki húsz éve szinte
csak nagy színpadon játszom, nagy élmény volt újra átélni, hogy ilyen kis térben
is megtörténhet a csoda. A színház varázsa mérettől független. Az utóbbi
heteket a Jurányi Inkubátorház balett-termében töltöttük, összetolt asztalok és
székek mellett próbáltunk. Felemelő volt érezni, hogy csak a színész a fontos,
nem takarja el a partnereimet a színpadi technika pompája. Én azt tanultam tehát
meg a mögöttünk álló négy hétből, hogy sosem a lépték számít, sokkal inkább a
tartalom.
Idén nem vállaltál a Vígszínházban
új bemutatót, így a régebbi szerepeid mellett a televíziós műsorvezetés, és a Mojóhoz hasonló színházi kirándulások
határozták meg a 2017/18-as az évadodat. Hogy érezted magad?
Nem vállaltam, de nem is kértek fel. Olyan helyzeteket kerestem,
amikben újra jól tudom magam érezni, és Istennek hála, idén számos ilyen akadt.
Nagy élményt jelentett a Magyar Nemzeti Galéria Textúra című sorozatában
Kemény István szövegét adni elő, de kihívást jelent Háy János Utánképzés
ittas vezetőknek című darabjában is szerepelni, ami a Magyar Színházban fut
sikerrel. Játszottam aztán egy Merénylet című, még készülő tévéfilmben, ami
a Sissi-gyilkosságot járja körül, és feltűntem A mi kis falunkban is. Év
közben hétről hétre felvettünk egy adást a Magyar Krónika című
tévéműsorból, aminek köszönhetően a hazai tudományos és művészeti közeg
legjobbjaival beszélgethetek. Nagyon sokat kapok tőlük. Most, az évad vége felé
pedig a Mojo következett az Orlai Produkció meghívására, amelyben remek
kollégákkal játszom együtt a Belvárosi színházban, szóval nincs okom panaszra. Egyik
előadás sem hasonlít azokra a monumentális produkciókra, amelyekben idáig részt
vettem, így aztán valamiképpen a főiskolán tanultakhoz, a vegytiszta színházhoz
is visszatérést jelent nekem ez az évad. Ez a sok-sok friss tapasztalat afféle különleges
vérátömlesztéssel ér fel.
Vass Norbert
hirdetés