Egyáltalán nem gondoltam. Mivel én itt fészkelek mindig, mondtam, jöjjön, ha van kedve. Volt, jött és itt ragadt. Én több, mint tizenöt éve járok ide, mintha haza jönnék. 

Azt írta ki nemrég a Facebook oldalára csupa nagybetűvel, hogy az ember sokféle eszmét követ, míg megtér az itthonizmushoz. 

Huszonkét éve leltem otthonra egy zalai faluban, és annak a védelme hosszabítja meg az életemet. Ebbe a kávéházba is azért járok, mert olyan nekem, mint egy menedék. Itt nem érzem, hogy megtámadhatnak, ellenben a színházban, vagy az utcán megtörténhet. Az egész főváros számomra ideiglenes. Ahol én élek, az otthonom, az egyetemes. 

Már nem. Negyven éves korom táján, amikor jött a rendszerváltozás, láttam mi folyik itt és azt mondtam, hogy ha én ebbe benne maradok, akkor megdöglöm. Akkor határoztam el, hogy vidéken fogok élni. Ha kellek és hívnak jövök, ha nem, hát nem. Volt egy házunk Zalabéren, ahová megálmodtam egy otthont, de a válásom miatt aztán ez mégsem sikerült. Ám a Jóistennel nem lehet kibabrálni! A sors úgy hozta, hogy egy zalaegerszegi nőt vettem feleségül, és amikor kinéztük a házunkat, az épp olyan konstrukció volt, mint amit elterveztem. 

A Wikipédia sokféle titulust sorol fel önről: színész, rendező, dramaturg, író, színházigazgató, műsorvezető. Ön a Facebookon saját magát azonban főállású szülőnek definiálta. 

Mert az a legfontosabb. A képzettségem színész, a hivatásom a rendezés, az írás a mániám, a kényszerem. Okoztam már botrányt azzal a kijelentésemmel, hogy mindent pénzért csináltam az életemben. Azért vállaltam ennyi féle dolgot, hogy a családomnak, a szeretteimnek biztosítsam azt, amit vállaltam. Ezen belül persze nagyon fontos, hogy az ember milyen munkát vállal és milyen áron. Azt vettem észre, hogy az utóbbi években egyre többször mondok nemet.  

Az írás ilyen szempontból önellenőrzés. Az hogy én naplót vezetek, és az hogy leírom a reflexióimat, a szorongásaimat, a dühömet és az örömömet, az azt jelenti, hogy amint szavakba öntöm őket, vagy cáfolják amit érzek, vagy hitelesítik. 

A magánéletemről nem írok.  

Nem, de igazság szerint az írásomat úgysem tudja senki elolvasni az asszisztensemen kívül. Amikor igazgató voltam Nyíregyházán, ketten ültek a titkárságon. Az egyikük Gizi a gépírónő, aki egy bűbáj volt, soha annyit nem mondott, hogy a fene egye meg. Volt egy zseniális műszaki vezetőm, akinek érdes volt a modora. Azt vettem észre, ha ő bejön a titkárságra, a Gizi egyből elkezd írni. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit ír. Megmutatta. Kinyitotta a füzetet és tele volt írva káromkodással. Na, nekem részben ilyen a naplóm. 

Nincs rajta mit tanítani, mert a világ legprimitívebb foglalkozása. Emberi karakter kérdése. Amikor fiatal színész voltam, a Szendrő Józsi bácsi megmutatta nekem, hogy hogyan igazgat. Fogott egy fehér lapot, fel kockázta, bal szélén fel voltak írva a színészek nevei, fent pedig a darabcímek. Sakkozott vele kit hová írjon. Kitöltötte, és kész! Ha ezt egy igazgató megteszi, onnantól kezdve semmi érdemleges dolga nincs. Ezen belül nyilván elmeorvosnak, gyóntatópapnak, apukának, állatsimogatónak, inkvizítornak kell lenni. Egy igazgatónak nem a textil, a beton vagy a vas a munkaanyaga, hanem az idegrendszer. Amit egy igazgatónak mondanék az az: ne titkolódzon, ne hazudjon, menjen elébe a konfliktusnak, és tegy félre a saját elfogultságait.  

Csak a színész fontos. A székfoglaló beszédemben is azt mondtam, hogy itt az öltöztetőtől a portásig azért vagyunk, hogy a színész fent a színpadon minél minőségibb munkát végezhessen. A színész érdeke mindenek felett áll. 

Attól függ. Ha dolgozom vele akkor igen, ha igazgatója vagyok, akkor nem.  Amikor valaki rendezett Nyíregyházán, akkor elmodtam neki a véleményem, mitől lehetne jobb az előadás. Ha kérte, akkor ezt elmondtam a tásrsulatnak is. Azonban, ha ezt nem kérte, akkor nem mondtam el, mert annak a színésznek még harminc előadást le kellett játszania abból az előadásból. A “gazda” egy egészen más pozíció. Elmondok erre egy példát. Amikor a feleségem még nem volt a feleségem, ott dolgozott mint marketing főnök. Egyszer oda jött hozzám és azt mondta: Ezt nem teheted, hogy dühösen és ingerülten jössz be! Modtam neki, hogy miért ne, én nem lehetek nagy ritkán ideges? Azt mondta, hogy nem, mert ha a gazda ideges, az pillanatok alatt elterjed, fertőző lesz és mindenki feszült és ideges lesz. Ez nagy tanulság volt. 

Olyan régi kollágáimnak, akik nagyságrendben sokat jelentettek nekem, akikhez közel éreztem magamat. Dajka Margit, Mensáros, Kálmán György, Törőcsik Mari, Garas, Agárdy Gabi bácsi. Ők azok, akik az eszmélésemkor hatottak rám. 

Igyekszem. 

Sok jót látok. Ellentmondás, hogy ebben a zűrzavaros értékrendben, amelyben sokan nincsenek a helyükön, ahol sokan nem azzal dolgoznak, akikkel szeretnének, fantasztikus teljesítményeket lehet utólérni. Az Eszenyi A diktátora lenyűgözött. Aki már rendezett színházat, az tudja, hogy ezt elképzelni, ezt megrendezni, ilyen pontosan, mekkora teljesítmény.  Nem biztos, hogy szerettem volna benne lenni a produkcióban, de nézni lehengerlő volt. Láttam zalaegerszegen a Liliomot, egy fiatal színész, Mihály Péter rendezte frenetikusan. Olyan módon volt felkészülve, hogy nem hittem el, hogy a Molnár Ferencet így is lehet. Én elég konzervatív pali vagyok, nehezen nyelem be a lilát, de az fantasztikus volt. A Keresztes Tamással megnéztem az Egy őrült naplóját, ami gigászi. Elkészpesztő hogy mit csinált. Bár a lelkemet nem érintette meg, nem rólam szólt, de szakmailag bravúr. Legutóbb Szalontay Tünde nyűgözött le. Meg is írtam neki. A másik a Szamosi Zsófi. Erre a két színésznőre színházat lehetne alapítani.  

Vannak színészek, akikkel szívesen dolgoznék, de helyek nincsnek. Általában a nem nagyon kicsi vagy a nem túl nagy színpadok állnak jól nekem, mint a Játékszín. Számomra a legélvezetesebb az egész rendezésben a felkészülés. Például minden példányt újra gépelek, mert tudnom kell minden egyes mondatot. Aztán a próbákon a színészeket állandóan interjúvolom, mert tudnom kell, hogy hogy vannak. Van pasid? Anyukád jobban van? Anyagilak rendben vagy? Gyerekekkel mi van? Mert a kvalitás csak a munka egy része, az idegrendszer pedig a másik.  

Kalmár Pétertől kérdezném, hogy rabja e a szokásainak?

H.G.

hirdetés