közönség.hu

Marjai Virág és Zsiga László már nem csak a színpadon kollégák. Mindketten hivatásos szertartásvezetők is lettek.

A két művésszel új szakmájukról beszélgettünk. Akik pedig szeretnék, hogy az esküvőjükön e két művész adja össze őket, azok az Esküvői szertartásvezető színészek nevű Facebook-oldalon tudják felvenni velük a kapcsolatot.

Mikor döntöttetek úgy, hogy a színészet mellett egy új szakmát kitanuljatok?

Marjai Virág: Régóta éreztem már a vágyat arra, hogy tanuljak valami újat, hogy egy másik szakmát is szerezzek. Színművésznek lenni, pusztán ettől a hivatástól függni, mindent egy lapra tenni, pokoli kiszolgáltatott érzés. Sokáig halogattam. Miután novemberben ismét szabadúszó lettem, végre a tettek mezejére léptem.

Zsiga László: A bezárások miatt nem lett munkám. Anélkül pedig elég nehéz megélni, számlákat fizetni, de akár csak enni. Ráadásul abban a „szerencsés” helyzetben voltam, hogy az egyik színházam még a múlt év februári fizetésemmel is tartozik, a másik csak a legutolsó időben nem fizetett. Tehát egyre égetőbb volt a kérdés: hogyan tovább. Egyébként is a fejemben volt már ez a gondolat – más miatt.

Miért pont a szertartásvezetés mellett döntöttetek?

M. V.: Szétnéztem, milyen lehetőségeim vannak és megláttam egy reklámot a képzésről. Rögtön tudtam, ez nekem való terep. Ehhez van közöm. Egy ideje tudatosan keresem a boldogságforrásokat, az életigenlő dolgokat. És habár ezidáig olyan nagyon senki nem akarta, hogy a felesége legyek, mégis szép feladatnak érzem, hogy pároknak felemelő pillanatokat szerezzek, és hozzájáruljak a szép nap emelkedettségéhez. A szertartás szövegét én írom, és mivel szabadidőmben magam is írok, főként novellákat, tudtam, hogy ez is menni fog. Célom a közhelymentes egyediség, a párral szorosan egyeztetve. Előtte beszélgetünk, hogy minél személyesebb hangvételű legyen a ceremónia, s a beszéd róluk, nekik szóljon.

Zs. L.: Nem én döntöttem. Illetve de, mivel az ember csak és kizárólag saját maga hozza a döntéseit, és felel is értük. Viszont nekem volt már akkor is az életemben egy ember, mégpedig Viri (Marjai Virág), aki közel állt hozzám. Együtt dolgoztunk a színházban. Benne is hasonló gondolatok ébredtek, és elkezdett keresgélni, ahogy én is, csak én másfelé. És jöttek a tippek. Nem is egy. Tényleg egyik jobb ötlet volt, mint a másik, de valahogy ez tűnt a legjobbnak.

Van közös a két szakmában? Mi az? Miben különbözik?

M. V.: Színészként szertartásvezetőnek lenni nagy előny. A lassan 16 éves szakmai rutinomat, a verbális képességeimet, a sok ember előtti megnyilvánulni tudásomat, nyitottságomat, kommunikációs készségemet, kíváncsiságomat rendkívül jól be tudom építeni új szakmámba is. A színjátszás során sorsokba bújunk, szerepek által mesélünk magunkról, interakciók, kölcsönhatások születnek kollégákkal, amolyan adok-kapok viszony, szertartásvezetőként pedig egyedül állok ki, és az a dolgom, hogy adjak. Boldogító perceket, meghitt , örökemlékű szertartást. Az önazonosság, a hitelesség mindkét hivatásban rendkívül fontos. A kulcs pedig az egyes szám első személyűség.

Zs. L.: Sok közös van a kettőben. A szertartásvezetés is színház. Ráadásul ott nincs második előadás – és ez különbség – tehát nem mondhatom azt, ma nem voltam annyira a topon, de sebaj, majd holnap. Egyszeri alkalom és a pár számára hihetetlenül fontos, tehát egyáltalán nem mindegy, hogyan csinálom. Ez persze a színházra is igaz. Biztos, hogy számomra mindkét feladat izgalommal jár majd, a szertartásvezetés is és a színház is. Igen, sok-sok év után is. Mert nekem nem mindegy.

Milyen szakmai tapasztalatot szereztetek eddig, és mit vártok ettől a szakmától?

M. V.: Az oklevelet febr.18-án szereztem. A járványhelyzet okán egyelőre nem számottevő az esküvők száma. De meggyőződésem, hogy ez előbb-utóbb változik majd, és ki sem látszom majd a munkából. Tavasszal lesz például megerősítő szertartás 20.házassági évforduló kapcsán a Duna partján. Ezért is izgalmas kihívás ez, erdőben, vízparton, hegytetőn, hőlégballonon, bárhol lehet szertartást vezetni a pár igényeinek megfelelően.

Zs. L.: Ettől a szakmától szép perceket várok. Emelkedett pillanatokat, érzelmeket a pár és a násznép arcán, amiket én varázsolok oda. Ha ez így lesz, ha elérem, hogy sok-sok ember sok év múlva is mosollyal emlékszik majd rám, amikor nézi az esküvői videóját és a fotókat, akkor elértem valamit. Talán még azt is mondhatom, hogy nyomot hagytam. Jó lenne!

Az ismerőseitek, kollégáitok mit szóltak?

M. V.: Ismerőseim nagy része örömmel fogadta, hogy kinyitottam egy másik kaput is. Bátornak, vagánynak tituláltak. Akadt olyan is, aki azt mondta, irigyel döntésemért. Elenyésző azok száma, akik azért aggódnak, hogy innentől megszűnök színésznő lenni. Szerintem a két szakma kiválóan megfér egymás mellett. Nem tudom, mit hoz az élet, az is lehet, hogy annyira teret hódítok mint szertartásvezető, hogy már én nem akarok majd színésznő lenni. Mindenesetre az új mottómhoz sziklaszilárdan tartom magam, miszerint: #többlábonállnihipermenő

Zs. L.: Mindenki, aki tudja, biztat, örül.

hirdetés