Valóban, már az első alkalommal nagyon sokan gratuláltak hozzá. Kollégák hívtak fel a műsor másnapján, de még a harmad- és negyednapján is, hogy kifejezzék az elismerésüket, amihez azért nem vagyok hozzászokva. Még Szörényi Levente is üzent nekem, Feke Palin „keresztül”, ami hatalmas megtiszteltetésként ért. A megannyi dicséret hallatán kezdtem el azon gondolkodni: tényleg ennyire különleges lett volna ez a produkció? Ami biztos, nagyon jól éreztem magam a műsorban, egyrészt mert egy igazán profi stábbal dolgoztam együtt, másrészt mert azt éreztem, hogy „szeretve vagyok”, és úgy gondolom, hogy az élet minden területén rendkívül fontos, hogy szeretve legyünk, mert a kreativitásunk akkor tud igazából szárnyra kelni, ha jól érezzük magunkat az adott közegben. Számomra az is nagy örömet jelentett, hogy kaptam egy csodálatos dalt, és egyvalamit tudtam biztosan, hogy szeretném minél szebben elénekelni. Régóta vágytam rá, hogy előadhassam ezt a gyöngyszemet, mert bár felléptem már Cserháti-Máté Péter esten, és „harcoltam” azért, hogy megkapjam a „Kicsi, gyere velem…-et, eddig még soha nem került hozzám, soha nem énekeltem. Azt gondoltam, talán ennek így kellett történnie, nekem ebben a műsorban kellett debütálnom vele. Nyilván ismertem a dalt, de most, ahogy készültem rá, egy kicsit a sorok mögé néztem, és rájöttem, hogy mennyire aktuális, mennyire igaz és menyire örök érvényű a szövege. 

Egy szabolcsi nagyközségben, Ajakon (ma már kisváros – a szerk.) nőttél fel, a középiskolai, valamint a zenei tanulmányaidat pedig Kisvárdán végezted. Hogy vezetett az utad a színpadra? 

Hétéves koromtól zeneiskolába jártam, nyolc évig zongoráztam, ami adott egy erős alapot. Kilencéves lehettem, amikor a zeneiskola szervezett egy kirándulást Budapestre: az Erkel Színházban Bizet Carmenjét nézhettük meg, ami meghatározó élményt jelentett számomra: akkor és ott engem valami megbabonázott. Később a gimnáziumban a DoktoRock Színtársulat tagja lettem, ahol Miklós Tibor és Nagy Anikó vettek a szárnyaik alá, és ahol menthetetlenül beszippantott ez a világ… Akkor és ott  azt éreztem, ahhoz képest, hogy Kisvárdán és Ajakon nőttem fel, tehát Budapesttől igencsak távol, mondhatni a periférián, főleg ha a művészvilágra gondolok, az ő támogatásuk olyan kapukat nyitott, mellyel megmutatták, hogy akár számomra is elérhető a színházművészet, az igazi színészmesterség tanulása és élesben, közönség előtt való kipróbálása.  Tizenkilenc évesen a Békéscsabai Jókai Színházhoz kerültem, és miután eljátszottam az első nagy szerepemet, Elton John–Tim Rice: Aida című musicalének főszerepét, onnantól kezdve evidens volt számomra, hogy a színház az én utam. 

Négy évvel ezelőtt diplomáztál a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos szakán. Milyen emlékeket őrzöl az egyetemi évekről? 

Próbálkoztam a színész szakkal többször is, de valamiért nem sikerült bejutnom, közben pedig a békéscsabai színháznál igazából mindenem megvolt, amire akkor vágytam. Szebbnél szebb szerepeket kaptam, jobbnál jobb előadásokban játszottam. Antigoné, Koldusopera, Mezíláb a parkban, Bolha a fülbe, Chioggiai csetepaté, Vesztegzár a Grand Hotelben, hogy csak néhányat említsek közülük, és a prózai és a zenés műfajban is kipróbálhattam magam. Ezzel párhuzamosan pedig a Debreceni Egyetem Bölcsészkarán diplomát szereztem. Sokáig nem éreztem feltétlen szükségét annak, hogy a színiegyetemre járjak, aztán 2016-ban beadtam a jelentkezésemet, így végül drámainstruktor – színjátékos szakirányon végeztem. Az egyetemen Szőcs Artúr és Kocsis Gergő osztályába jártam, kiváló osztálytársakkal hozott össze a sors, igazán jó csapattá alakultunk. Tetszett, hogy sokfelől jöttünk, rendkívül sokfélék voltunk, és ennélfogva rengeteget tanultunk egymástól. 

Tudom, nehezet kérdezek, de melyek voltak a számodra leginkább meghatározó, illetve a szívednek legkedvesebb előadások az eddigi pályádon? 

Szerencsés vagyok, mert ez idáig  jó néhány megadatott… Ilyen volt a Nők az idegösszeomlás szélén az Átriumban, a Frida, az élet múzsája, amit a Duda Éva Társulattal mutattunk be, a Fame – A hírnév ára a Budapesti Operettszínházban. Jó szívvel emlékszem vissza a Love, love, love című darabra az Orlai Produkciónál, és az Elfújta a szél musicalre a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Amit talán a legeslegeslegjobban szerettem és egy ékszerdoboznak tekintettem, az a Koldusopera volt Békéscsabán. Azzal az előadással 2015-ben eljutottunk a Pécsi Országos Színházi Találkozóra (POSZT) is, ahol Polly Peachum szerepének megformálásáért elnyertem a színészzsűri által kiosztott Legjobb női alakítás díját. A Koldusopera mindenképpen egy mérföldkő volt a pályámon. A másik nagy-nagy kedvencem Neil Simon: Mezítláb a parkban című vígjátéka, szintén Békéscsabán, ez utóbbi volt talán a két legkedvesebb előadásom. Az elmúlt időszakban pedig az egyik legszebb élményem Jávori Ferenc (Fegya) Menyasszonytánc című klezmer-musicaléhez fűződik, amellyel Tel Avivban, az izraeli operaház csodálatosan szép színháztermében vendégszerepeltünk. Az az este különleges és felejthetetlen élményként maradt meg bennem. 

2013 óta vagy a Budapesti Operettszínház vendégművésze, emellett több más teátrumban is játszol. Ezek szerint neked bejött a szabadúszó lét? 

Szeretném megőrizni a függetlenségemet, és szabadúszóként igyekszem olyan munkákat elvállalni, amelyekben szívesen veszek részt. Persze előfordult olyan is, hogy választás elé kényszerültem és vissza kellett mondanom színházi felkérést, ugyanakkor olyan helyzet is akadt a pandémia idején, amikor én csöppentem bele a Déryné Program egyik előadásába, a Tanulmány a nőkről című zenés vígjátékba, amelyet a mai napig játszunk, és annak a lehetőségnek akkor kifejezetten örültem. Azt hiszem igaz a mondás, hogy a Jóisten egyik kezével elvesz, a másikkal pedig ad, de mindent egybevetve, ha kívülről szemlélem az eddigi pályámat, azt mondhatom, hogy a kisebb-nagyobb döccenők ellenére szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozom, amiben a legtöbb örömömet lelem. Talán ezért is van, hogy sokszor túlcsordulnak az energiaraktáraim és már magam is úgy érzem, hogy erőn felül dolgozom, de ezt a fáradtságot általában csak utólag veszem észre, mert annyira élvezem azt, amit csinálok. Ami a közeljövőt illeti, február végén a Játékszínben kezdem próbálni az Aranylakodalom című vígjátékot Szente Vajk rendezésében. Ez egy abszolút prózai darab, és alig várom. 

A színészet iránti szenvedély mellett gyerekkorodtól kezdve a zene is jelen volt az életedben. 

Amíg a szavalás és a prózamondás már kisdiák koromtól kezdve jelen volt az életemben, az általános iskolában, majd a gimnáziumban is számos rendezvényen szerepeltem, valamint megyei és országos versenyeken indultam, addig az énekléssel viszonylag későn, tizenhat éves koromban kezdtem el komolyabban foglalkozni, és talán most jött el az ideje annak, hogy ebben a műfajban is lehetőségem legyen kiteljesedni. 

Olyannyira, hogy tavaly megjelent az első lemezed, Ez van, ez! címmel. 

Korábban többször kérdezték már tőlem, hogy énekesként nem szeretnék-e szólókarrierbe kezdeni a színház mellett, de én úgy éreztem, nekem a színházban van dolgom, ott kell bizonyítanom. Utólag visszagondolva lehet, hogy butaság volt így hozzáállni ehhez a kérdéshez, és csinálhattam volna a kettőt együtt, de nem szerettem volna elaprózni magam.  Ez a „kivárás” kellett ahhoz, hogy ma az legyek a munkámban, aki vagyok. Én most találtam meg a saját hangomat. Egy új dal készítésénél most már pontosan tudom, mit és hogy akarok. Régebben kerestek meg zeneszerzők, szövegírók azzal, hogy csináljunk valamit együtt és születtek is szerzemények, de valahogy mindig megrekedtünk a demo-felvételeknél, mert úgy éreztem, hogy „ez nem én vagyok”. Az, hogy eljutottam odáig, hogy az első szólólemezemet Müller Péter Sziámival és Szirtes Edina Mókussal készítettem el, nagy megtiszteltetés és sikerélmény számomra, és úgy gondolom, jobban nem is alakulhatott volna, ennek így kellett történnie. A jó munkához idő kell. Azt szoktam mondani, ami meg van írva a sorsomban, az egy pillanattal sem fog hamarabb eljönni, mint ahogy az meg van írva, és én hiszek ebben. 

Milyen dalokat hallhatunk az albumodon? 

Nem arra törekedtem, hogy gigaslágerekkel rukkoljak elő, mert az első lemezemet az ihlette, ami bennem van, és számomra az volt a fontos, hogy megmutathassam, „kiénekeljem magamból” ezeket az érzéseket, gondolatokat, hangulatokat… Ebből született olyan tíz dal, köztük a legkedvesebb versem megzenésítve, ami ad egy lenyomatot rólam és mindarról, amit jelenleg a világról gondolok. Nagy vágyam, hogy egyszer én is adhassak élő zenés koncertet a Magyar Zene Házában. Tudom, hogy addig sokat kell még dolgoznom. 

Milyen tervekkel vágtál neki az idei évnek? 

Szeretném a minőségre helyezni a hangsúlyt, és már nem a mennyiségre, a szakmámban és az életem minden területén. Szeretnék értékes és színvonalas munkákban részt venni, olyan szerepeket játszani, amik élvezettel töltenek el, amik feszegetik a korlátaimat – számomra ez az elsődleges. Emellett új impulzusokra (is) vágyom. Úgy érzem, most már eleget vártam, most már kell, hogy jöjjenek az áttörések. Szeretnék valami újba belevágni, és már dolgozom is rajta. Az biztos, hogy új tervezési mód van, egyrészt mert egy új év kezdődött, másrészt mostantól tudatosabban szeretném élni az életemet, a pályámat, arra kell összpontosítanom, amiben igazán örömömet lelem, amiben igazán kiteljesedhetek, különben csak sodródom az árral. Van egy hitem, ami abban gyökerezik, hogy az, amit gyerekkoromban megálmodtam, elérhető, megvalósítható. Ha időközben módosult is egy-két dolog, mert a körülmények akarva-akaratlanul alakítják az elképzeléseinket, formálják a vágyainkat, továbbra is azon az úton haladok, amelyet elképzeltem magamnak. Azt szokták mondani, ha te sem hiszel magadban, akkor hogy várod el, hogy az a másik higgyen?  És ez mennyire igaz! A hit rendkívül fontos, mert erőt és megnyugvást is tud adni, és mindkettőre nagy szükségünk van a művészi pályán és az életben is. 

Szűcs Anikó  

Coverfotó: MTVA