A pályafutásod alatt váltakozva dolgoztál vidéken és a fővárosban is. Miben különbözik a vidéki és a fővárosi lét?

Alapvetően azt, hogy színház és színház között mi a különbség nem határozhatja meg csak a hely. Annyiban azonban van különbség, hogy egy vidéki színháznak szélesebb műfaji skálán kell mozognia, a rétegelőadásoktól kezdve az operetten át a musicalig. Azt se felejtsük el, hogy vidéken olyan bérletrendszer van, ami nem teszi lehetővé, hogy az előadások évekig műsoron maradjanak. Hiába volt nagy siker, át kell adni a helyet a következő produkciónak.

Miért döntöttél a színházváltások mellett?

A főiskola alatt a Katona József Színházban voltam gyakorlaton, de szinte evidens volt, hogy miután végzem, vidékre megyek. Akkor már nem volt kötelező, de előtte régen minden végzősnek két évre vidékre kellett szerződnie, hogy gyakorolja a szakmát minél szélesebb körben. Miskolcra hívtak, bár a döntésnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én is miskolci vagyok. Utána 4 évet voltam Szolnokon, le sem jöttem a színpadról. Nem tudom, hogy milyen lett volna Budapesten maradni, de nem bántam meg, hiszen sok mindent kipróbálhattam, akár a Kamondi féle Csarnokban kísérletező dolgokat, Müller Péter Sziáminál a Játékszínben a Szomorú vasárnapot, mert Hegyi Árpád Jutocsánál Miskolcon, vagy utána Szolnokon Schwajdánál is a nagyszínpadon tragédiát, musicalt, operettet is játszottam. Az ember a főiskoláról kirohan, hogy ide nekem az oroszlánt is, de ehhez lehetőségek kellenek. Aztán ezekből a lehetőségből tesz szert gyakorlatra, hogy sok mindent megtapasztaljon, megéljen, és ez által megérjen. Szerintem az nem olyan jó tanulási folyamat, hogyha két év alatt két lehetőséged van csak kipróbálni magad. Például mindaddig nem tudtam, hogy Győrben is szeretnék játszani, amíg Nagy Viktor, akkori igazgató nem rendezte meg a Csárdáskirálynőt és nem mondta, hogy rád gondoltam, mint Bónira. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a színész nemet is csak akkor mondhat, ha hívják.

Csárdáskirálynő -  Győri Nemzeti Színház

Azt mondják rólad, hogy mindig intenzíven dolgozol, ezerrel pörögsz és nagyon jó a memóriád. Az életed minden területére jellemző ez a fajta intenzitás?

Igen. Bár a jó előadás utáni egészséges fáradtságot nagyon szeretem. Mi úgy szocializálódtunk a főiskolán, hogy gondolkodjunk és szóljunk hozzá ahhoz, amit csinálunk, a világítástól a jelmezig. Nem véletlen, hogy az osztálytársaim közül többeknek lett rendezői, tanári ambíciója. Lehet, hogy valakit ez a fajta hozzáállás zavarhat, de ez soha nem öncélú, mindig azért van, amin dolgozunk.

Nem lehet hátrány az, hogy véleményed van?

De. Csak nem vagyok hajlandó ezt tudomásul venni. A vélemény stílusa nem függ össze a vélemény tartalmával. Kommunikálni, közölni tudni kell. Tudni kell belőle kivenni az indulatot, nem lehet észérvre indulattal felelni, vagy indulatra észérvvel.

Neked is van a színészeten kívül más ambíciód?

Olyanok nincsenek, amiért én elvégeznék egy doktoranduszképzést, mert mondjuk színházvezető szeretnék lenni. Ahhoz nem értek, az egy teljesen más dolog. A rendezéstől, ha felkérnek, nem zárkózom el, sőt, de én nem járkálok dédelgetett darabjaimmal igazgatókhoz, hogy én ezt nagyon szeretném megcsinálni. Nekem az a legnagyobb inspiráció, amikor azt mondják, hogy ebben az ügyben rád gondoltam. Rengeteg műsort szerkesztettem már. A rádiórendezés is nagyon érdekel, szeretem magát a műfajt.

A klasszikus humor képviselőjének is tartanak.

 Volt szerencsém Benedek Miklós Ködfátyolkép című rendezésében részt venni, ami a kabaré 100 éves születésnapjára készült. Gyerekként is, amikor kabarét hallgattam vagy néztem a TV-ben, ez az irodalmi-kávéházi humor fogott meg. Szeretem ezt a kort. A kávéházak világát, a konflist, a fiákert, az ezüst cigarettatárcát, az egymás ugratását, a hölgyek tiszteletét.

Az eleganciát is?

Igen. Majdnem olyan, mint a lovagkor, csak itt nem dárda van, hanem ezüst fejű sétapálca. Az a fajta finomság, ami Karinthy és Kellér - egyébként néha maró- stílusát jellemezte elegánsabb volt, mint mondjuk per pillanat egy-két úgynevezett „kritikus” cinizmusa, amit ráadásul kikérek magamnak.

Bombaüzlet - Vida Péter, Schell Judit

A kritikával hogy állsz?

Azt a kritikust, aki elmegy szünetben és aztán az egész darabról ír egy borzasztó és ízléstelen kritikát, nem tudom minősíteni. Egy színházi mondás szerint a színészek Csehovot szeretik, a közönség az operettet, a kritikusok meg Zsótért… Abból nem indulhatok ki, hogy nekem szerintük hogy kéne élnem, dolgoznom, hiszen valakinek már az én puszta létem is megkérdőjelezhető. Azt gondolom, hogy Magyarországon nincs, nem volt, és ha ez így folytatódik nem is lesz objektív kritika.

Ha most találkoznál a 23 éves pályakezdő Vida Péterrel, mit tanácsolnál neki?

Fogalmam sincs. Bizonyos szempontból még mindig az a lánglelkű fiatalember vagyok, hiszen annyira lineáris az, amit én vélelmezek és hiszek. Ha most visszamennénk oda, hogy én mit mondtam 23 évesen egy büfében, vagy egy vizsga végén, nem kellene attól tartanom, hogy olyan állásponton lennék, amivel nem szívesen szembesülne a jelenlegi énem. Ezt hagyjuk meg a politikusoknak…

Hogy érzed magad a Thália Színház társulatában?

Nagyon jól! A színházban a társulati létnél jobbat még mindig nem találtak ki. Itt egy elég tudatos munka folyik, Csányi Sándor művészeti vezető, Réthly Attila főrendező és Hamvai Kornél irodalmi vezető segítségével, hogy a szórakoztató színházi forma ne jelentsen vélt vagy valós negatívumot.

Régen azt mondták, hogy szórakoztatunk, de ma már sokan elé teszik, hogy igényesen. Ez nem magyarázkodás eleve?

Mindenki hazudik, aki azt mondja, hogy a színház nem akar szórakoztatni, mert ha szembesít a valósággal, ha mellbe is vág és sírsz rajta, akkor is szórakoztatnia kell. Azt gondolom, hogy ezen belül a nívótlanság, a blöff mindig elnyeri méltó büntetését. Itt azt szeretnénk, hogy a mögöttes, valós tartalom kibontása kapcsán természetesen szórakoztató eredmény legyen, miközben minden egyes fellépő bohócnak látszik a saját tragédiája. Mert az a cél, hogy sokan jöjjenek hozzánk és érezzék jól magukat nálunk a Tháliában. A repertoár is kezd e szerint alakulni, a Félúton a fórum felé, a Boeing,Boeing, a Férfiagy vagy akár a Hőstenor előadás is ezt mutatja, érintettünk mindenféle műfajt és idén a fekete humorig merészkedünk.

Az Alul semmi bemutatójára készülsz. Ez az előadás is ennek szellemében készül?

Igen. A darabban hat munkanélküli egzisztenciális napi félelemből elhatározza, hogy férfisztriptízzel pénzt keresnek és kisiklott életüket helyrehozzák. Hat különböző karakter bolondos, de ugyanakkor megindító története. Az egyik nem mondja meg a feleségének, hogy nincs állása, a másiknak a tartásdíjat kellene odaadni a feleségének, aki a gyerek láthatási jogával zsarolja, a harmadik egyre több fogyókúrás kekszet eszik, hogy lefogyjon, de ettől egyre jobban hízik. Mindenkinek megvan az egyéni tipródása, a saját testi-lelki sérülése vagy mássága. Bizonyos közegben én a kisebbséghez tartozom, de más közegben lehetek én a többség. Ez a furcsa kettősség sokszor tragikomikus.

Alul semmi előadás sajtótájékoztató

Legszebb öröm a káröröm?

Nyílván nem véletlenül alakult ki ez a szállóige, mert ha a bohóc nem tudja elkapni a labdát, akkor a gyerek kárörömből nevet. Csak a gyerek még nem látja a másik oldalon a húsbavágó fájdalmat…