Aki pedig meghallgatni is szeretné Mácsai Pál méltatását, az tekerjen a cikk aljára a videóhoz.

A díjazott: barátom. És kolléganőm. És zöld. Haragoszöld. Ránk oltja öltözőinkben a villanyt. Benyúl az ajtón egy formás női kéz, és olt. Ilyenkor ordítunk, a kacsó visszanyúl, felkapcsol. A kézhez tartozó fej joggal gondolja, hogy nincs bent senki, mert mi égve szoktuk hagyni a villanyt. Nem minket akar bosszantani, csak esélyesebb jövőt akar a bolygónknak. Nem új szenvedélye ez. Énekel is róla, hogy a környezet mi magunk vagyunk. 

Idén protokollá tesszük a színházban, hogy mindenki kapcsolja le maga után a villanyt. Nem azért, mert spórolunk, hanem mert utolértük a gondolkodását.  

A díjazottnak atipikus élete van. Egyrészt mert szuverén alkat, nem hasonlít senkire, nem is akar, másrészt és főleg azért, mert morális lény. Ezt viszont akarja. Nem váltogatja a nézeteit, nem gondol hétfőn valamit, kedden mást. Csütörtökön egy harmadikat. Akit megszeret, abban a végsőkig bízik. A végsők után elvágólag szakít. Nem tesz engedményt véleményében.  

Én már rendezőszakra jártam, amikor ő színészszakra. Azt lehet látni, ha valaki született színésznő. Szép is volt, de főleg szabálytalan: ezért izgalmas. Eredeti: éteri és földi.  

Ugyanabban az évben kerültünk a Madách Színházhoz, 1989-ben. A fordulat éve, nemde. Hogy ennek harminc éve? Nem. De. 

Lear királyban játszottunk először együtt ’91-ben. Kerényi Imre rendezte, Huszti Péter volt Lear, ő – azaz kolléganőm, aki a barátom – játszotta Cordeliát. Aztán Perdita és Hermione is volt a Téli regében. Én rendeztem azt az előadást, és azért játszotta ő e két szerepet, mert naiva is volt és drámai színésznő is. Később ő játszotta a feleségemet A tribádok éjszakájában, ahol én voltam Strindberg, a kiállhatatlan író. Oslóban is jártunk az előadással, és szerettük játszani egymás házastársait. Kolos Pista rendezte a Madách Stúdióban. 

Nem volt kérdés, hogy kolléganőmet, aki a barátom is, hívjam hozzánk, az önállósulni készülő Madách Kamarába, ami aztán 2004-ben Örkény Színház lett. Nem érdekelte a biztos karrier. Természetesen jött velünk, az Örkénybe, nem tudva, mi lesz belőlünk. Ő az egyik alapító.  

Mindent tud. Káprázatos a muzikalitása, képes vallomásra, tragikumra, és fényes bohóc. Bármit el tud játszani. Ebben hasonlít Psota Irénre. Meg a maximalizmusában is. Psota Irén, mint tudjuk, a boldogtalanságban is képes volt maximalizmusra. A Psota Irén-díj új birtokosát is érték tragédiák. „Most eltűnök”, mondta akkor, és egy év múlva tökéletes állapotban jött vissza. Nem terheli privát gondjait a színházára. A morál mindig kifizetődik: ötven évesen megtalálta a magánéleti boldogság és a kerek család.  

Kolléganőmnek, aki mindjárt átveszi a Psota-díjat, nincs műfaji korlátja. Játszott szépet és csúnyát, volt parasztasszony és királynő, és lesz is mindkettő.  

Kétszázszor táncolt és énekelt a Macskákban, volt Sally Bowls a Kabaréban, Lengyel Menyhért Tájfunjának femme fatale-jaként thonetszéket vágtam a fejéhez, szerettük játszani ezt is, volt ütött-kopott falusi feleség Tasnádi Finitójában, Adél az Üvegcipőben, volt Cecile a Kék Rókában – még egy femme fatale, volt a felségem a Terápia sorozatban – azt is szerettük. A próbafelvétel után azt mondta Enyedi Ildikó, azért kapta ő a szerepet, mert olyan rutinnal tudunk veszekedni, mint az igazi házastársak. Enyedinek jó szeme van. 

Apropos Enyedi: mai díjazottunk lett volna az Én 20. századom című film főszereplője. De azt mondta: ne haragudj, korábban mondtam igent egy vizsgafilmre, és mert a két forgatás egybeesett, nem vállalta el. Önsorsrontás? Mindenekelőtt tisztesség.  

Nem is tudom, hány világsztár állandó magyar hangja, és aki jó hangoskönyvet akar hallgatni, tegye be a lemezeit. Aki értelmes dalokat akar hallgatni, tegye be zenei CD-it. 

Volt reménytelenül szerelmes Kamilla vénkisasszony a Liliomfiban, fiúra éhes Valéria a Mesél a bécsi erdőben, volt Rosalinda az Ahogy tetszikben, és Makrancos Kata, és ma ő Hamlet anyja.  

Aktuálisan Mária Dominika hercegnő A hattyúban, írta Molnár Ferenc. Csak a harmadik felvonásban jelenik meg, annak is a harmadánál. Addigra mi, tíz kollégája, végigdolgozzuk az előadást. Ő jön a harmadik felvonásban, és hazaviszi a fesztiváldíjat. 

A mi életkorunkban már sok a múlt. Az eljátszott szerep, a régi rendező. Pedig a fontos a jövő.  

Díjazottunk olyan természetességgel vált életkort is – és ezzel szerepkört –, ahogy a folyótorkolatban az állóvízbe siklik át egy csónak. (Ez a hasonlat túl jó, nem az enyém, hanem Örkényé.)  

Az Örkény Színházban jövőre nyolc bemutató lesz majd, és három negyven körüli rendező rendez, meg egy senior: ez vagyok én. És jön négy harminc éves, vagy még fiatalabb rendező. És a fiatalok mind dolgozni akarnak vele. Ez a legfontosabb jel, hogy valaki jól csinálja. Nemcsak műfaji korlátja nincs, hanem generációs korlátja sem. Vagyis van jövője. 

Öröm nekem, hogy én köszönthetlek téged. Szívből gratulálok a Psota-díjhoz, és kérlek, gyere fel a színpadra. Semmi thonetszék, hanem kézcsók, respekt, és szeretet. Önöket pedig felkérem, hogy köszöntsük együtt Für Anikót.

 

hirdetés