Az
Orai Produkciós Iroda és a Füge március 7-én a Jurányi Inkubátorházban mutatja
be a Leszámolás velem című monodrámát, Nagy Dániel Viktor
szereplésével, Rába Roland rendezésében. A Leszámolás
Eddyvel című Édouard Louis-regényből készült darab egy meleg fiú megrázó története.
A próbák utolsó időszakában a rendezővel L. Horváth Katalin beszélgetett.
Miért tartod fontosnak ezt a darabot?
A
művészetben nem újdonság, hogy valaki a saját élete dokumentumait dolgozza fel,
így tett a francia író, Édouard Louis is. Ez a darab nem fikció. Egy ember
leírta a gyerekkorát, kiadva a környezetét, a szüleit, a rokonait; az
elhangzott mondataikkal jellemezte őket. Szörnyű gyerekkora volt, és ezt
aprólékosan kivesézte, kegyetlenül elemezte az anyját, az apját. Az a probléma,
amit a regény felvet, tulajdonképpen nem színpadra való. Számomra épp ez, a
lehetetlenség kihívása tette fontossá. Hogyan
lehet ezt egyáltalán színpadra vinni, és kit érdekelhet? Egy regényt le lehet
tenni. Ha már nagyon sokkoló, amit olvasunk, abbahagyjuk, de a színházban ez
nem működik (bár az is érdekes megoldás lenne, ha egy ponton abbahagynánk, és
azt mondanánk, hogy mára ennyi, majd holnap folytatjuk).
Te vagy a regény egyik színpadra alkalmazója is.
Zöldi
Gergő a másik, de mindannyian olvastuk a regényt; ez közös munka. Izgalmasnak,
értékesnek és nehéznek tűnt, ezért vállaltam el, hogy színpadra írjuk. Az külön
vonzott, hogy Nagy Dániel Viktor tolmácsolásában valósulhat meg. Ismertük
egymást, de nem dolgoztunk még együtt, és izgatott egy olyan közös feladat,
amiben van kockázat: nem lehet biztonságérzete az embernek, nem tudni,
sikerül-e.
Hogy látod most, a próbák végén?
Valamit
megtaláltunk, amire nem is gondoltam volna, de azon még dolgozunk, hogy
megtartsuk, ami a regényben fontos, a szembesítést a katasztrofális sorssal, de
ne legyen annyira elviselhetetlen, hogy rögtön kifussanak a nézők. A téma
kellemetlen, egyáltalán nem felszabadító. Van, aki nyitottabb, jobban fel tudja
dolgozni, de biztos lesz, aki megdöbben, elutasítja vagy túl sok neki, és
Daninak ehhez képest kell majd működnie előadóként. El kell érnie, hogy a nézők
mindig biztonságban érezzék magukat, mert nem az cél, hogy feszengjenek, ugyanakkor
meghallgassák a történetet, el tudja mondani, akkor is, ha kellemetlen a
szembesülés. Bele kell néznie a nézők szemébe, és föl kell mérnie, hogy
bírják-e vagy vissza kell az előadásból vennie valamit. Majd meglátjuk.
Mennyire általános érvényű ez a darab?
Sok
gyerek szembesül azzal, hogy a
szülei nem olyanok, mint a többiek szülei, nem értik meg, elutasítják. Nem kap
figyelmet, szeretetet, simogatást. Ez sokunkkal megtörténik felnőttkorunkban is.
Nagy Dániel Viktor
Szirtes Balázs, aki az egyszemélyes színházból írja a doktoriját, nemrégiben azt
mondta egy interjúban:
a színház jövője az, hogy az előadások túllépnek az egyszerű interpretáción, és
mindinkább személyessé válik a kapcsolat a nézőkkel. Te mit gondolsz erről? Sokféleképpen
szólal meg a színház. Egy ezerkétszáz fős nézőtéren nyilván nagyon nehéz azt a
fajta személyességet elérni, ami egy hetvenfős kamarateremben létrejöhet. Az is
befolyásoló tényező, hogy a nézőknek mire van igényük. Nem mindenki akarja,
hogy személyesen megszólítsák, adott esetben szórakozni akar, dallamokat akar
hallani vagy valamilyen vizuális élményt akar szerezni. A színháznak alapvetően
fontos tulajdonsága az egyidejűség, a személyesség, ilyen értelemben ez a
jövője, de a jelenje is ez. A művészek amúgy is a személyes életükből dolgoznak.
Tud olyan társadalomformáló ereje lenni egy-egy előadásnak, hogy változtat az előítéleteken?
Mikrováltozásokat
el tud érni. Arról nem szoktunk beszélni, hogy hogyan szenvedi valaki végig a
gyerekkorát, milyen megaláztatásokban van része. Majd kiderül, ki mit visz haza
az előadásról, változtat-e valamit rajta, másképp viszonyul-e a gyerekekhez,
mit korábban. A közönségtalálkozókon lehet erről pontosabb képet kapni.
Lesznek az előadások után beszélgetések?
Szeretném,
ha lennének. A Krétakör Színházban megtapasztaltam, hogy ha jól vezetnek egy
beszélgetést, akkor az sokszor érdekesebb, tanulságosabb, mint maga az előadás.
Fájt, amikor megszűnt a Krétakör Színház?
Nem. Mindenki tudta, aki
benne volt a folyamatban, hogy mi felé tart. Nem viharos szakítás történt, mint
egy szerelemben, hanem egy magalapozott döntés után véget ért egy szakmai
kapcsolat. Mint bármilyen más munkahelyen, ahol új dolgot akarnak a vezetők. Magyarországon
talán szokatlan, hogy valaki nem ugyanazt akarja ismételgetni, hanem létrehoz
valamit, és utána továbblép. Szeretünk fájdalmasan gondolni arra, ami véget
ért, miközben sokkal érdekesebb az, ami utána jön, illetve az, hogy miért éppen
az jön utána.
Felkészültél arra, hogy esetleg értetlenül fogadják majd a nézők a Leszámolás velem előadást, és nem fog
nagy szériát megérni?
Azon
csodálkoznék, ha nagy szériában menne. Egy év után már nem is nagyon érdekes
egy színházi előadás, elfárad. A színház természetes velejárója a
jelenidejűség. A most bennünk lévő
érzések, felháborodások jelennek meg az ilyen fajta előadásokban. Talán Orlai
Tibort sem az mozgatja, hogy nagy szériát érjünk el. Tisztességesen elvégezzük
a feladatunkat, a következő állomás a nézőkkel való találkozás lesz, amiből nagyon
sokat fogunk tanulni, és ha kell, változtatunk az előadáson.
Kiknek ajánlod?
Például
azoknak, akik szeretik a katasztrófafilmeket.
Ennek a fiúnak a gyerekkora katasztrófa volt, és pontról pontra részletesen el
is meséli, hogy mi történt vele. A saját magával való leszámolásról szól,
arról, hogy más tudjon lenni, mint amilyen. Azt vizsgáljuk és mutatjuk meg,
hogy valaki hogyan megy tönkre a szülei, a környezete értetlensége miatt, és
hogyan küzd ellene. Aki kíváncsi egy olyan fejlődéstörténetre, amelyben a
küzdelem különböző állomásait lehet látni, jöjjön el, nézze meg. Megmutatjuk, hogy
ilyen is lehet egy emberi sors.
hirdetés