A művészetben nem újdonság, hogy valaki a saját élete dokumentumait dolgozza fel, így tett a francia író, Édouard Louis is. Ez a darab nem fikció. Egy ember leírta a gyerekkorát, kiadva a környezetét, a szüleit, a rokonait; az elhangzott mondataikkal jellemezte őket. Szörnyű gyerekkora volt, és ezt aprólékosan kivesézte, kegyetlenül elemezte az anyját, az apját. Az a probléma, amit a regény felvet, tulajdonképpen nem színpadra való. Számomra épp ez, a lehetetlenség  kihívása tette fontossá. Hogyan lehet ezt egyáltalán színpadra vinni, és kit érdekelhet? Egy regényt le lehet tenni. Ha már nagyon sokkoló, amit olvasunk, abbahagyjuk, de a színházban ez nem működik (bár az is érdekes megoldás lenne, ha egy ponton abbahagynánk, és azt mondanánk, hogy mára ennyi, majd holnap folytatjuk).

Zöldi Gergő a másik, de mindannyian olvastuk a regényt; ez közös munka. Izgalmasnak, értékesnek és nehéznek tűnt, ezért vállaltam el, hogy színpadra írjuk. Az külön vonzott, hogy Nagy Dániel Viktor tolmácsolásában valósulhat meg. Ismertük egymást, de nem dolgoztunk még együtt, és izgatott egy olyan közös feladat, amiben van kockázat: nem lehet biztonságérzete az embernek, nem tudni, sikerül-e.

Hogy látod most, a próbák végén? 

Valamit megtaláltunk, amire nem is gondoltam volna, de azon még dolgozunk, hogy megtartsuk, ami a regényben fontos, a szembesítést a katasztrofális sorssal, de ne legyen annyira elviselhetetlen, hogy rögtön kifussanak a nézők. A téma kellemetlen, egyáltalán nem felszabadító. Van, aki nyitottabb, jobban fel tudja dolgozni, de biztos lesz, aki megdöbben, elutasítja vagy túl sok neki, és Daninak ehhez képest kell majd működnie előadóként. El kell érnie, hogy a nézők mindig biztonságban érezzék magukat, mert nem az cél, hogy feszengjenek, ugyanakkor meghallgassák a történetet, el tudja mondani, akkor is, ha kellemetlen a szembesülés. Bele kell néznie a nézők szemébe, és föl kell mérnie, hogy bírják-e vagy vissza kell az előadásból vennie valamit. Majd meglátjuk.

Sokféleképpen szólal meg a színház. Egy ezerkétszáz fős nézőtéren nyilván nagyon nehéz azt a fajta személyességet elérni, ami egy hetvenfős kamarateremben létrejöhet. Az is befolyásoló tényező, hogy a nézőknek mire van igényük. Nem mindenki akarja, hogy személyesen megszólítsák, adott esetben szórakozni akar, dallamokat akar hallani vagy valamilyen vizuális élményt akar szerezni. A színháznak alapvetően fontos tulajdonsága az egyidejűség, a személyesség, ilyen értelemben ez a jövője, de a jelenje is ez. A művészek amúgy is a személyes életükből dolgoznak.

Mikrováltozásokat el tud érni. Arról nem szoktunk beszélni, hogy hogyan szenvedi valaki végig a gyerekkorát, milyen megaláztatásokban van része. Majd kiderül, ki mit visz haza az előadásról, változtat-e valamit rajta, másképp viszonyul-e a gyerekekhez, mit korábban. A közönségtalálkozókon lehet erről pontosabb képet kapni.

Szeretném, ha lennének. A Krétakör Színházban megtapasztaltam, hogy ha jól vezetnek egy beszélgetést, akkor az sokszor érdekesebb, tanulságosabb, mint maga az előadás. 

Nem. Mindenki tudta, aki benne volt a folyamatban, hogy mi felé tart. Nem viharos szakítás történt, mint egy szerelemben, hanem egy magalapozott döntés után véget ért egy szakmai kapcsolat. Mint bármilyen más munkahelyen, ahol új dolgot akarnak a vezetők. Magyarországon talán szokatlan, hogy valaki nem ugyanazt akarja ismételgetni, hanem létrehoz valamit, és utána továbblép. Szeretünk fájdalmasan gondolni arra, ami véget ért, miközben sokkal érdekesebb az, ami utána jön, illetve az, hogy miért éppen az jön utána.

Azon csodálkoznék, ha nagy szériában menne. Egy év után már nem is nagyon érdekes egy színházi előadás, elfárad. A színház természetes velejárója a jelenidejűség.  A most bennünk lévő érzések, felháborodások jelennek meg az ilyen fajta előadásokban. Talán Orlai Tibort sem az mozgatja, hogy nagy szériát érjünk el. Tisztességesen elvégezzük a feladatunkat, a következő állomás a nézőkkel való találkozás lesz, amiből nagyon sokat fogunk tanulni, és ha kell, változtatunk az előadáson.

Például azoknak, akik szeretik a katasztrófafilmeket. Ennek a fiúnak a gyerekkora katasztrófa volt, és pontról pontra részletesen el is meséli, hogy mi történt vele. A saját magával való leszámolásról szól, arról, hogy más tudjon lenni, mint amilyen. Azt vizsgáljuk és mutatjuk meg, hogy valaki hogyan megy tönkre a szülei, a környezete értetlensége miatt, és hogyan küzd ellene. Aki kíváncsi egy olyan fejlődéstörténetre, amelyben a küzdelem különböző állomásait lehet látni, jöjjön el, nézze meg. Megmutatjuk, hogy ilyen is lehet egy emberi sors. 

Az előadásra jegyet váltani ide kattintva tudtok!

hirdetés