Egy pillanatig sem. Ajándék ez a munka. Titkos vágyamat teljesítették be a fiúk ezzel a meghívással, hiszen már nagyon szerettem volna nem kőszínházi körülmények között dolgozni. És főleg a k2-vel.

Egy generációval idősebb vagyok mint ők, és elképesztően vonz a frissességük. Bölcsek és nagyon tehetségesek. A próbákon soha nem jut eszembe, hogy máshonnan jöttem. Úgy érzem, hogy közéjük tartozom, mert közös a cél. Egyforma az ízlésünk és a világlátásunk.

Azt, hogy milyen elképesztő vágya az embernek megváltoztatni az életét, amikor már elég érett ahhoz, hogy tudja mi az, amit másképp tenne. És ha ez megvalósul, mennyire kétségbe tud esni.

Szerintem a jó színház soha nem mondja meg, mi a helyes. Kérdéseket vet fel, és a befogadóra bízza, hogy ő arról mit gondol.

Többek között az is nagyon vonzó ebben a munkában, hogy mindannyiunk személyiségét feltérképezi. Mindenki benne van abban, amit csinál a színpadon.

Nagyon értékesek a szabad estéim, amikor otthon lehetek a családommal, de törekszem arra, hogy tájékozott legyek és tudjak arról, mi folyik körülettem a színházban és az életben is.

Minden szülő, bármilyen utat választ is, természetesen félti a gyerekét. Ugyanakkor biztatja is. Akkor vagyok boldog, ha a gyerekem is az. Ha neki a ez lenne fontos, miért ne támogatnám?

Egy tisztességes és jó munkafolyamatban az ember nagyon hamar rájön, hogy mi a cél, amit el szeretne érni.  Ehhez kevés az, ha a közönség tombolva tapsol.  Attól én még érezhetem magam rosszul, amennyiben nem sikerül az, amit elterveztem.  Ha megvalósulnak egy-egy előadás során azok a vágyak és célok, amelyeket kitűztünk magunk elé, akkor lehet azt mondani, hogy ez rendben van. Azonban ahogy az ember öregszik, egyre többet kételkedik, egyre kevésbé hiszi el magának, hogy a dolgok rendben vannak. Ebben kell megtalálni az egyensúlyt.  Az is nagyon rossz, ha valaki végtelenül elégedett saját magával, mert akkor bezár, és semmilyen új impulzust nem enged be. De ha folytonosan kétségbeesetten kételkedik, az sem jó. 

hirdetés